Rudolf András
Engedd meg nekem, kedves olvasóm,
Hogy ma én is felköszöntsem magam.
Bár nem volt mindig fényes a sorsom,
Azért még lehet néhány jó szavam.
Már fellobbant az összes gyertya lángja,
lila fényében a magasztos lélek
a Megváltó eljövetelét várta.
Leszállt az este a nádfedeles kicsiny házra,
Bent mécses pislogott, anyóka készült a halálra...
Elloptam magamtól hatvanhárom évet,
bírám, a fenséges úr, magához kéret.
Hogy bűnös vagyok, ezt őszintén bevallom,
az ítélet felfüggesztését javaslom.
Messzi vidéken száncsengő hangja szól,
Télapó ébred meseszép álmából.
Havas tájon siklik a rénszarvasszán,
most egy ajándék sem maradhat árván.
Hó-apó jár a felhők alatt,
bal oldalán a krampusz szalad.
Télapót mindenki szereti,
mert a gyerekeket kedveli.
Szigorú vagyok magamhoz,
ezért sokat szenvedek.
Remélem, ez elmúlik általad.
Egyszer ad, s ha már ad,
önmagának nem marad.
Kétszer ad, ki gyorsan ad,
másodjára add magad.
Mélyen, belül a szívben,
e kietlen, fölös pusztaságon
pokoli a zűrzavar.
Valakit gyászolok
Merengek, merengek,
mást nem is tehetek.
Szeretek, szeretek,
valakit kedvelek.
A játszótér szegletéből
nézem a kicsik világát.
A felnőttkor kegyelméből
csodálom a kert virágát.
Hideg van újra,
karját az ősz kinyújtja,
némán érkezik,
sárga fényben vétkezik.
Nap úrfi kényes orrát
már lentebb hordja,
Hold kisasszonynak
sorsát panaszolja.