Rudolf András
Vontatott szelek átszelik a teret,
utolsó csók, és utolsó éjszaka
álomba ringat az éj.
Mélyen, belül a szívben,
e kietlen, fölös pusztaságon
pokoli a zűrzavar.
Féktelen tekintetem mohón falja
a láncaitól megszabadult,
vad felhők árját.
Éjfél körül, mikor megáll az idő,
s pihenni tér az élet,
álomból riad a vágy,
idegen érzés ébred.
Lehullott a levél rég a fáról,
árva madár énekel a nyárról.