Ruszó Roland
Helló, önkurtítás. Isten hozott, önpusztítás.
Nem tudja más, hány élet hibás,
van-e hívás a telón, vagy csak kattogás.
Ováció vagy olvasni jó,
az élet szemében a könny egy folyó,
aminek minden partja más,
amit már a hányak megírták,
amikért repked a szó.
Ébredés
Átszakad olykor néhány szavad, és te sem érted,
de révbe se értem, ha bántalak, maradjunk még töredékbe`,
szép, aki írta, szép, akiért ne,
szép szavaimnak szép a miértje,
szó veled ellentétben sem érhet, a csók keserédes,
és rémesen éhes a test hevülése.
Halló! Halló!
Ehelyett lassan halihó és HO-HO-HOO,
Mert bizony mindjárt itt a télapó.
Csizma nincs, mert nem telik a fizuból,
És ebben az évben csak virgácsra vagyok jó.
Sokszor szagoltam már halott rózsát,
Amit az út szélén találtam,
Leszakították, s eldobták maguktól,
De szívem érezte minden óhaját,
Vele eggyé váltam,
Így mesélek magunkról.
Írunk
Egyszer volt, nem is volt,
Lehetett volna, ha vigyázunk rá,
Aki régóta költ, nem lehet holt,
Mi így éljük meg a múlt forradalmát.
Felébredt a táj, felébredtem én is,
minden, amit nyújt a sors, veled már megéri,
Te vagy nekem a Minden, a Hold, a Nap, a Föld, az Ég,
a Jó, a Rossz, a Kezdet, a Vég, és tudjuk, hogy ez pont elég.
Mit sugall a szeleknek hazája?
Lesz-e még keserű szívemnek babája?
Miért született az ember
Arccal és szájjal,
Ha a neten kívül szólni sem mer,
Ott küzd a szabadsággal.
Hosszú volt a nyár,
És hosszú volt a tél,
Te tökéletes voltál,
De mégis véget ért.
Messze, kinn a távolban,
Egy havas hegygerinc mögött
Egy csöppnyi kis tisztásra
A boldogság beköltözött.
Alapjában véve a korhű élet
Csupán cifra álmok sokasága,
Álmunk pedig, mint egy hűbéres,
Oda húz, hol kevesebb az adóssága.
Álmos hajnal simogatja arcom, akár a bársony,
Szűk idejét költi rám a végtelen,
Szép szóval csábít át a határon,
S nevet minden léptemen.
Bíborszín naplementében
Bársonyárnyak úsznak,
Szakadnak szét a fényben,
Hogy reggel jöjjenek újra.
Megint megyek a melóba
Szentestének reggelén,
Korán kelés, hajnali fél hat
2019 decemberén.