Sági Éva
Tudom, az idő kereke eljárt feletted,
veled töltött évek gyorsan peregtek.
Emlékképek cikáznak előttem,
napot, mikor hozzánk kerültél, nem feledem.
Az ősz szele lágyan, simogatóan
oson a tájra, biztatóan,
lágy táncot jár, nem menekül,
közben a nap fénye ránk vetül.
Napok óta borult a kedvem
nem tudom már hova tegyem,
kiviszem a rétre
s ott hintem hát a földre.
Csönd, melyre tétován várok,
zajos világ, mely beszövi az álmom,
arcomat temetve, álarc mögé bújva,
valóság kacaja beszövi a múltam.
Hold a horizonton kacsintott le rám,
mikor megjöttél, kezem kulcsolva mondtam imám.
Könnyben úszott szemem, mikor először láttalak...
Valamikor, nem túl rég
még hó takarta a tájat,
favágó az erdőszélen
rőzsét gyűjtött, ágat.
Édesapám, itt vagyok,
az erőm is elhagyott,
kőfal, melyen tábla áll,
neved, életéved áll.
Odakint a szél játssza bánatát,
Haragja tépi fák koronáját,
Háta mögött hagy sok megtört ágat,
Melyre sajnos már nincs több bocsánat.
Ó, isten, ha létezel és látsz,
add, hogy legyen mellettem egy társ,
akibe rend és béke honol,
ez a vágy, mi értem szól.
Mély sóhaj, mi felszínre tör,
egy kiáltás mely néha gyötör,
elmondanám, de nem merem,
fiatal szívemben él a küzdelem.
Szívem minden részébe
bezártam múltam,
mert egy kedves arcot
feledni nem akartam.