Sági Éva
Vajon miért ragadott meg e szó,
Mely botrányt felhozó,
Szívedben érzed, valós kép,
Mit sejtettem én?
Táncot jár a tavaszi szél
a május oly sokat ígér,
ahány virág a földön él
mindegyik egy napra eszmél.
Sötét utcán meg-megállok,
távolból halk zenét hallok,
ismerős dallamok zengnek fülembe,
jókedvre derít az éji csendben.
Sok szín, mit vászon bír,
szivárványszín, oly nagy kín,
feledni miért nem bír?
némaság fogságában rí.
Egy fárasztó nap után
lábam csak lógatnám,
heverésznék puha ágyon
míg el nem ringat az álom.
Lehunyt szemmel felidézem
régi múltam, tiszta képben,
gyermeki énem újra élem,
jó is volt az, úgy érzem.
Immár a jégvirág ablakomról leolvadt már,
a napsugár a havat vízzé olvasztja már,
rigók a fa ágain vígan dalolják már,
itt a tavasz, a tél elvonult már.
Nem tudom, érzed,
hogy mennyire szeretlek én téged,
kevésnek érzem, ha szóban mondom,
inkább sokszor versbe foglalom.
...zajos világ oly távol jár tőled, a gondolatok
szikrái elöntik a lelked.
Fekete álmos hajnalok,
ködös szürke reggelek,
kedvem nem veszítem,
ha veled ébredek.
Úgy éreztem, hogy
teljesen elvesztem,
mindennapok
mély sodrásába
került életem.