Samu
Mindig ott van, ott tanyáz,
Életedből részt kíván.
Megbékélni nem szeret,
Csak időt hagy teneked.
Fájdalom atyja emberi szenvedés
Kapudban állok egymagam,
Belépni nem merek, kevés a szó,
Várok még előtted nyugtalan.
Azoknak kik sosem boldogok
Kiknek anyja fájó búcsúcsók,
Kiknek soha nem fogták kezét
Nem simított arcukon puha kéz.
Langyos nyári szellő lágy fuvallata
Nap bíbor palástját szekerébe fogta,
Vihar gyermeke ült a kocsi bakján
Sötétet szántott az ég boltozatján.
Szomorúan ültem
Sötét volt az ég
Mégis ezer színben
Tarkállott a rét
Gyerekként láttam rohanó patakot,
Kertünk végében, hol nagymama lakott.
Igaz kevés nyarat tölthettem nála,
Mégis könnyes szemmel emlékezem róla.
Senki ne legyen akkor szomorú,
Nem kell nekem se sír se koszorú,
Csak az emlékemet vigyázzátok,
Szálljon az úrhoz őszinte imátok.
Halottak csontjai szanaszét hevernek,
Elárvult sírokból ősök üzennek,
Furcsa suhogása hallatszik a szélnek,
Nyugtalan lelkek nyugovóra térnek.
Feljött a hold tündöklő sugára
A föld csillagokkal borított egén,
Mint égi csodák tündérleánya
Ragyog a világ tetején.
Miért az elválás ami nem boldogít?
Olyanok vagyunk mint farkatlan furcsa gyík,
Mint nyüzsgő hangyaboly mely ha felébred
Elpusztít mindent mi útjába téved.
Tudod néha még most is könnyezem
Tengerként árad e sós folyam,
Mégis a boldogság úszó árja
Ahová örömmel vetem magam.
Hajnal hasad ha jő az ébredés
Megtört ágakon harmat csorog
Fénylik az ég alja, felkel a nap
Vöröslőn izzik és mosolyog...