Sárándi Szilvia
Csak az őszinte gondolatok hagynak nyomot.
Csak a szívből jövő tetteknek van értéke.
Mikor egy mosollyal, érintéssel a boldogságot hozod,
ott ragyog az a csillag az emberek szemében.
Azt mondod, én írom álmaidat,
egykori közös vágyainkat.
A csókokat, az érintéseket.
A régóta ki nem mondott érzéseinket.
Árnyékokat táncoltat a gyertya lángja.
Levendulaillat terjeng a kis szobában.
Tekintetem a lángba fullad,
míg némafilmként látom a múltat.
Felhő hozta fájdalom,
mi elárasztott szavaid hallatán.
Messze űzted
napfény járta mosolyom.
Egy lassú dallamba bújtatott kérdés:
"Meddig jössz velem?"
Egy megmagyarázhatatlan érzés,
ahogy repít a képzeletem.
Gondolatok fagyott hada
rám zúdult így karácsony éjjelén.
A múlt jégkezével
szorongatja fáradt szívem.
Emléket őriz az idei karácsony.
Boldog, jégvirágos gyermekkort.
Fahéj illatú, mosolygós ünnepet,
mikor még gyermekszívben élt a szeretet.
A semmiből épült a palota.
Bizalom volt az alapja,
de egyre repedezett alatta...
Fekete éj, mi átkarol könnyes napok végén.
Gyengéden törli arcomról a forró cseppeket.
Fátyolos szemekkel fekszem az ágyam szélén,
míg zokogás rázza kimerült testemet.
Csend lepi szívem hangszereit.
Nem kezd vidám dallamot a zenekar.
Elnémult, mintha egyszerre ejtette volna el
hangszereit minden egyes kar.
Ezüstfenyők gyantakönnye csorog
a korhadt törzsek barázdákkal ráncolt arcán.
Minden álmom egy-egy gyöngyszem.
Hogy el ne guruljon, felettébb féltem,
de jaj! Megremeg kezem.
Kis hópihe képében jelenek meg neked.
Csak nézz ki az ablakon, és láthatod:
egyetlen menedékem a párkányod.