Sárosiné Mikó Ágnes
Angyal a légből
szállt le a portámra,
itt tartja szelíden
szép kertem varázsa.
Elszállt évből tizenhét,
óvó karod rég nem véd,
nem ölelsz át, jó anyám,
elrabolt a rút halál.
Márciusi faggyal
dacolnak délcegen,
fürdőznek holdfényben
felhőtlen éjjelen.
Mi lesz ebből?
Ki a házból, Mici, fogytán van türelmem!
Mancsod nyomát itt bent tovább nem tűrhetem!
Kutyának kint helye a falusi portán,
Pláne, ha vedlik és szőrszálakat szór rám!
Úgy, mint a múlt évben
ezen a szép napon,
ismét jelentkezem,
és köszöntőm hozom.
- Ti aztán maradik vagytok a végeken!
Mért sütik ezt reánk? - konokul kérdezem.
Templomba járnak csak elbutított népek,
kik örök életet Istentől remélnek?
48 éve együtt
Egykori kezdeti távolság, majd
kéz-kézben andalgó, nagy séták,
követte felizzó lángolás...
s amit ma érzünk, már oly más.
Életünk kaptuk:
legdrágább érték!
Földi létünkben
elérjük végét...
Ne számláld éveid, arcodon ráncokat,
mosolyod szívedből add oda másoknak!
Igaz mondás: "Amit eszel,
napról napra azzá leszel"
s mit a haza földje érlel
ajándékoz egészséggel,
és főleg, mit maga termel,
becsüli meg szeretettel.
Zaklatott napjaid nehezen éled meg?
Szívesen segítek, nyújtsd felém két kezed!
Álomnál szebb helyre repülhetnék veled!
Ha akarsz, jöjj velem, szárnyaljon képzelet!
Sétám során a kertemben
csupa csodát látok,
feldicsérni ezt szavakkal
nincsenek határok!
Befogad az erdő,
lassan elszendergő,
búcsút intnek nyárnak
széllel lengő ágak.
Kórházi szobánkban nagy műtétre várok,
fájnak sorstársaktól Istent káromlások...
Csak úgy csöndben elmélázva...
Gondtalan perceim
Csendes őszi délutánon
szőlőfürtjeim gusztálom,
ülök dús lugasa alatt,
múló időm lomhán halad...