Sárosiné Mikó Ágnes
Csend az erdőn, csend szívemben...
Csend az erdőn,
csend szívemben,
döbbenet,
áhítatom
levélnesz se
törje meg...
Felhő fürdik tó tükrében,
kacsintó Nap tünde égen,
hűs fuvallat arcon csókol,
rózsa bókol illatozón.
Pillanatra kukkants csak be virágoskertembe:
szívből jövő szeretettel kezem teremtette!
Hűségért ez kijár...
Ropogós kacsacomb:
pontosan két darab
eltűnt a tepsiről,
hűlt helye sem maradt.
Napfényes órákon feltűnnek idősek,
kertemből fél szemmel figyelgetem őket.
Házam mögött lévő fákkal árnyas parkban
üldögélnek hosszan már egyre gyakrabban.
Angyal a légből
szállt le a portámra,
itt tartja szelíden
szép kertem varázsa.
Elszállt évből tizenhét,
óvó karod rég nem véd,
nem ölelsz át, jó anyám,
elrabolt a rút halál.
Márciusi faggyal
dacolnak délcegen,
fürdőznek holdfényben
felhőtlen éjjelen.
Mi lesz ebből?
Ki a házból, Mici, fogytán van türelmem!
Mancsod nyomát itt bent tovább nem tűrhetem!
Kutyának kint helye a falusi portán,
Pláne, ha vedlik és szőrszálakat szór rám!
Úgy, mint a múlt évben
ezen a szép napon,
ismét jelentkezem,
és köszöntőm hozom.
- Ti aztán maradik vagytok a végeken!
Mért sütik ezt reánk? - konokul kérdezem.
Templomba járnak csak elbutított népek,
kik örök életet Istentől remélnek?
48 éve együtt
Egykori kezdeti távolság, majd
kéz-kézben andalgó, nagy séták,
követte felizzó lángolás...
s amit ma érzünk, már oly más.
Életünk kaptuk:
legdrágább érték!
Földi létünkben
elérjük végét...
Ne számláld éveid, arcodon ráncokat,
mosolyod szívedből add oda másoknak!
Igaz mondás: "Amit eszel,
napról napra azzá leszel"
s mit a haza földje érlel
ajándékoz egészséggel,
és főleg, mit maga termel,
becsüli meg szeretettel.