Sárosiné Mikó Ágnes
Családlátogatás...
legkeserűbb emlék...
hiába törölném,
a felejtés nem véd.
Nem hagytam soha én, hogy sodorjon a szél,
mindig volt előttem jól szabott, komoly cél.
Mici reggeli edzése
Esik a hó végre! Bundát öltött e táj,
úgy meghozta kedvem: ma egy tagom se fáj.
S mióta kutyám van, nem kell nekem óra,
pontban hatkor ébreszt zengő Mici-nóta.
Szól a csengő, kapunál vár
szép anyuka s bőgő gyermek,
nagy levegőt kell most vennem:
érzem, nem lesz könnyű eset!
Parányi porszem, mely vagyok,
töprengek gyakran az életen:
- Kapott kincseid, Teremtőm,
érdemlem vajon? - kérdezem.
Jaj, de unja párom
a felolvasásom,
mikor újabb "művem"
épp elébe tárom.
Újévi meglepetés
Esett eső kitartóan,
zuhogott napokig,
állt a víz bíz` faluszerte,
s jó nagy sárt hagyott itt.
Úgy, mint az angyalok:
hófehér ruhában,
mennyei fények közt
üldögélve hárman,
fogjuk egymás kezét
nagy-nagy szeretettel,
csak a szemünk beszél,
érezzük: szó nem kell.
Odalépek ablakomhoz:
délutánunk friss havat hoz,
üvegablak, mint szép keret,
festmény formát ad kertemnek.
Az "e" betű
Osztályomban volt nebuló,
huszonöt kis édes lurkó,
történetem tán` tanító,
s lehet, téged sem untató...
Olvasgatok a Poeton,
útról csengő szavát hallom!
Kivitt hát a kíváncsiság,
s nekem Mikulás bácsi ád:
hogyan és mit? S nem kezembe,
stráfkocsiról kiskertembe
dobott át a kerítésen,
- el is kaptam még röptében -...
Kilenc éves lettem éppen,
mire állt a házunk készen,
s hazajött az édesanyám
onnan, hol halt ifjan apám.
Lépten, nyomon
azt hallani,
itt, ott versben
is olvasni:
Nincs már jótét lélek!
Drága Édesapám:
kacagó - kék szemű!
Tőled örököltem
mosolyom és derűm.
Mici éji kalandja
Megyek korán ki a kertbe:
Mici izgatott,
jelbeszéddel, kutyanyelven,
ni! Fontosat mond!