Sashalmi Viktória
Álmodni,
óva intelek, barátom!
Mi a fejedben való, ócska Kánon.
A remény relikvia,
csókcsata haramia,
ezer tüske remél,
s te ütöd magadba!
Régi sérelmeken lovagolva puffog hamis pompába bújva,
csendesen csacsog, suttog, a múlt hamvait rágva,
karmait erősen a jövőbe vájja.
Eleven életem tekintetek tengerébe temetve élhetem.
Ha nincs, ki lát, érez, figyel, csorba csonk csak,
csendben haldokol, mi emberré tesz.
Örvény a mában, a Tekintet homályba vész,
lassan magával ragad az Örök,
kecses tánc, téboly s való realitás.
Tekintetem lát lopott csodát,
Smaragd tenger, tétován vizsgállak,
s kérdőn várok mesét, mondát,
igazság, naiv szemem takar, várlak.
Múlt mulandó pora, arcotok csúfítja!
Kesergő, komor káráló varjúhad,
vicsor való, haragra haló jeges ajaka...
Kósza pillanat magamban őrizlek,
látom Arcodat.
Évek pora, remények sora,
még a Világ
lélegzetén, meg nem szűnik ritmusom,
várni fogok Rád!
Űr, üdvös béke, bolond hitem vitte,
s tétován toporgok, ezer erdő hasítja
húsom, lelkem lassan száll a világba!
Csak egy pillanat,
tétova tekintete hívogat, őrület!
Szemében téboly, vonzol, Istenem!
Lábaid előtt heverek, köröttem selyem,
ég a lelkem, édes illata éltet
Szerelmem...
Az utolsó percig hiszek,
Hiszek a mában!
A jó sorsban,
s az akarat diadalában!
Unalom, saját képed nyomor reánk,
lepke, léha bú a torzsa világ,
Angyali pillanat, Boldogság...
Árny vagyok,
s ezer töviságyék szorít,
totem lelkem, ledér ív,
pedig pihennék!
Tonik tompa tepertő, szám íze oly fertő,
s kénes koporsóm ásva, magamhoz ölellek gyenge Holdfény.
Szemed szolga kíván, keservedben használsz engem,
Őszinte szívvel tudom, örök rabod lettem!