Schmidt Károly Imre
Hogyha bánt Téged az élet,
vajon kit okolhatsz,
s e sérelemért bánatot
vajh kinek okozhatsz?
Sokszor mondjuk, rossz e világ,
mert bele nem gondolunk,
mert bele nem gondolunk, hogy
ez a világ mi vagyunk.
Meg kellene már tanulni
boldog ember lenni,
baj csak ott van, hogy nem tudjuk,
mit kell érte tenni.
Űrhajóm a gondolatom,
nem ismer határokat,
beutazhat elképzelt és
szebbnél szebb világokat.
Néhány napja már, hogy nem jut eszembe semmi,
ezért úgy gondoltam, most a semmiről írok,
hátha talán mégis lesz belőle valami,
s remélem, hogy eme semmiséggel elbírok.
Nem kell nekem a más útja,
számomra ismeretlen,
én csak a magamét járom,
másé elvehetetlen.
Ha elmegyek, hazamegyek,
utam nem állják a hegyek,
Földanyámnak búcsút intek,
reá égi áldást hintek.
Tollamnak hegye kapirgál
a fehér papíron,
mint tyúkanyó csibéivel
a füves udvaron.
Egyszer, hogyha majd nagy leszek,
még nagyobbra növök,
voltam már éppen eleget
bölcseletlen kölök.
Őrzőangyalok kísértek,
hogy a Földre megszülessek,
és amikor megfogantam,
elmentek, s magam maradtam.
Költők vagyunk, vagy csak írunk?
Sok-sok gondolattal bírunk,
s ha van bennünk eltökéltség,
nyoma marad, semmi kétség.
Névnapodon felköszöntünk
rím-faragott formában,
meg is isszuk az áldomást
virtuális kocsmában.
Oly jó a meleg ágyamban,
verset írok gondolatban,
lehet éjfél avagy hajnal,
incselkedem a szavakkal.
Szíve oly nagy, mint a tenger,
beléje fér minden ember,
emberek közt nem válogat,
segít, emel és támogat.