Schrenk Éva
Halottak napján halkabbak a léptek,
temetőbe menvén zizegnek a fák,
befelé figyel, emlékszik az ember,
szeretteiért most szíve fáj.
Sziklaszívembe belecsaptak a villámok,
szétszórt kőszirtjein lélegzetvisszafojtva állok.
Azt hittem, már rég elfeledtem.
A fájdalmat, a rianást a szívemben.
Mostanában nem tudom, miért is élek.
Gondolkoztam már sokat efelől,
és találtam is értelmét - hol ezt, hol azt.
De most csak a sivár semmi - s ez nyomaszt.
Indulok, indulok
bensőmbe, a benső tájba.
Érzések, érzetek csillag-gomolya.
Csak bámulok.
Alig várom a szeptembert:
kezdődik az iskola!
Újra látom barátaim,
s minden nap vár új csoda.
Kenyér, bor, békesség,
István király neve napja,
ez nemzeti ünnepünk:
augusztus huszadika.
Nincs semmi célja életemnek.
Üresen kongnak a reggelek.
A falakon legyek, megszámolom őket.
A napfelkelte nem deríti fel lelkemet.