Schrenk Éva
Az élet sokszor oly sivár,
belepusztul a lélek.
A mindennapok: pusztaság,
nincsen Te, és nincsen Téged.
Akik már egy másik dimenzióban éltek,
s onnan igazgatjátok útjaink,
akik csillagmilliárdokban mértek,
s dalotok zeng az éter húrjain,
én nem szomorkodom miattatok,
hiszen körülvesztek nap mint nap engem...
Fel a fejjel!
Nincs semmi baj!
A látszat csak látszat.
A látszat néha csal.
Bennem érik a holnap.
A múlt árnyai oszlanak.
Dobogó hajnal ritmusa szólít.
Elterül arcomon a Fény: - hív.
Csillagozik a szemed - mondtam.
Bőrömön apró tündérek táncikáltak.
Kiszikkadt, kiszáradt a forrás,
ahonnan verseim zubogtak,
nyögvenyelősen megy már csak az írás,
nem hallom betűim, ahogy dalolnak.
Kirántották a szőnyeget a lábad alól,
így érezheted most magad.
Bizonytalanul imbolyogsz a világban,
és felhők mögé bújt el a Nap.
A színek tompábbakká váltak,
az illatok el sem jutnak Hozzád
- gyászba öltözött az egész világ.
Anya! Sorsom szövője,
lángom gyújtója s őrizője...
Legyen béke!
...
Bombák, cikázó gépek.
Emberi szívből kiszökkenő feneségek.