Schrenk Éva
Ötvenhat október huszonhárom
- egy feledhetetlen dátum.
A nép megelégelte sorsát,
s akarta végre a változást.
Létezem, de hogy minek?
A szoba sarkában pók szövöget.
A háló szép, van értelme.
De mi a célja életemnek?
Örömömet az égbe dobom
Uram,
Örömömet madárként feldobom az égbe.
Az éjszaka elszállt,
és én örülök a fénynek.
Lankásan borul a domb a fákra,
alattuk megbúvó apró házikákra,
a domb fölé felcsúcsosodik a templom,
onnan jön az úton egy szolid-szép asszony.
Elzárom a csapot.
A vízre ügyelni kell.
Azt, hogy mekkora kincs,
egyelőre nem fogjuk fel.
Amikor az agy már kihagy,
amikor a szív zörög,
a belekben megtapad a sár...
Mert nem vagyok se több, se kevesebb,
vagyok, aki vagyok s aki még lehetek...