Schrenk Éva
Amikor a fát átültetik,
összerezzen gyökere, gallya, lombja.
Nem tudja, hogy hová, merre viszik,
új helyén leveleit mégis kibontja.
A keskeny úton járj,
ha a mennybe akarsz jutni,
a szoros kapun át
lehet csak odafutni.
Amikor együtt rezeg a lélek,
és egymásra felelgetnek a fények,
hanyatt veti magát az égbolt,
felszínre tör bennem a "régvolt".
Ha visszanézel, erre nem emlékszel:
mégis ez a legfontosabb napod.
Anyád méhéből a földre hulltál,
jöttödre zúgtak a harangok.
A célegyenesben se balra, se jobbra ne nézz!
Lélegzetedet oszd be, legyen végsőkig elég!
...egymásba gabalyodó szálak,
és egymásnak feszülő vágyak...
Nem tudom, minek nevezzem:
betegség? rabság? megkötözöttség? vagy átok?
Akárhogy is, a kút legmélyéről kiáltok.
Életem folyama lassan a tengerbe fúl,
s csak most veszem észre, hogy mi van
a szavakon túl...
A szívem most hangosan dobog,
közeledik a találkozás...
Mint mikor minden akörül forog,
valóság-e, avagy látomás...?
Az első Húsvét volt Tebenned.
Áthangolódtak az ünnepnapok.
Most már tudtam, hogy értem is történt.
És elhittem, hogy ennyire drága vagyok.