Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
Anyák napjára
Készüljetek, angyalok!
Koszorúkat fonjatok,
gyöngyvirág is kéne
nagy csokorba kötve!
Kerestem már a nagyvilágban,
kerestem templom homályában,
akiben mindig hittem:
kerestem mindenütt Istent.
Mikor testet elhagyta a lélek,
csend lett a városban, teljesen sötét.
Az ég elborult, és megremegett
a föld. Fekete lett az alkonyi ég.
Macskatalpon jön a vénség,
nem váratlan,
nincsen kétség,
ha várjuk - ha nem.
Zsong a világ, zsong a szél,
hajnali álmokról mesél,
Rigó füttyentett fenn a fán,
hangja ébresztőt zeng talán.
Köd gomolyog, minden nedves.
Az utca sötét, aludj még, kedves!
A sarkon a lámpa is ég még,
aludj, jó ez a hajnali sötétség...
Az égen már csillagok születnek,
a nap fáradtan nyugovóra tért,
örül a világ a halkuló percnek,
jólesik az alkonyi sötét.
Jó tanács...
Milyen jó, ha kimondod: Szeretlek,
és követi egy boldog ölelés.
Milyen gyakran mondják egyeseknek,
másnak meg oly ritka és kevés.
A hangod volt a titkos vonzerő,
a hódító, csábító, széptevő...
A borzongatóan édes, régi hang,
mint megkondított, ódon, szép harang.
Süt a nap, ezer fénysugár szikrázik,
gyémántként csillog a havon,
fehér hattyúk evezgetnek
a félig még befagyott tavon.
Február van, szürke az ég,
és kinyílt az első hóvirág.
Kinyílt és rázza kis csengettyűjét:
még nem övé az egész világ...
Hidegebbek a nappalok
sötétedik - az eső esni fog.
Vedd fel, kedves, a házikabátod,
beesteledett egészen, látod?
Csörgedezik az ereszcsatorna,
cseppen a hólé, csurran a víz,
a jégcsap csepeg, a tócsa remeg,
csipi-csepp, cseppen - egy, kettő, tíz.
Jó a tűz mellett üldögélni,
míg vörösen izzik a parázs,
a kis szekrényen ég egy kis lámpa,
félhomályos, szép varázs.