Seben Karolina
mert most ezüstbe váltott a lét
könnyebbé s nehezebbé téve
mindennapjaid a télbe`
- de sosem értheted meg, hogy mért
nevess az égre
nevess az Én-re
nevess a fénybe
nevess a végbe
nevess a földig
nevess a zöldig
nevess az égig
nevess mindvégig...
ma összedőlt egy világ
márványoszlopa romokban
ernyedt testek a homokban
s az ablakon jégvirág
itt sötét van... a nap már
a Föld más oldalán delel...
és amikor újra felkel
indulok. engem más vár
a napsugarak tánca arcodon
csillogó hajnali fény
s feledésbe merül a tény
hogy az élet elhagyott konokon
Félek, bekapkod mohón az élet,
nyitott szája remegőn simul rajtam.
Táncolunk ebben a szűkülő dalban,
s a bennünk tomboló vak-remények
lelkeinkbe üszkös sebet marnak.
Még most is élek, benned élek
Jeges tekinteted szorítja szívemet.
Nem dobog. Már nem dobog bennem...
vártál tőlem, vártam tőled
repültünk, zuhantunk, csalódtunk
jártál bennem, jártam benned
Az ajkadon reszket a név.
Nem mondod ki.
Félsz, hogy meghallod.
Hallgass most Gitár...
hadd halljam kedvesem...
Sosem beszélt még így velem,
ahogy az eső szitál...
Az üresség apró szemei
körbetáncolnak, s kinevetnek.
Látom elhalni sejtjeit
valaha író kezeimnek.