Sebestyén Apor
Hozzád érhetek-e, kriogén szívem, itt mi borít, lám...
Félő ujjbegyem - ösztöne most alakult ki - keresgél...
Napos őszi délután történt,
valami nyers erő megállította az örvényt.
Megfagyott a városok pulzáló vére,
megannyi különös dolog maradt félbe.
Unalmas már nagyon ez a művilág,
elsőre kecses, de fakó, mint egy művirág.
Nem tudom, összedől-e, amihez érek,
vagy hogy melyik étel igazából méreg.
Esküvőre készül a csillogó este,
lenge fátyolfelhő-ruhában már teste.
A szél lecsitult, nincs is már,
most a bánat is csak lebeg, vár.
Ott jártam én bent, a katlanban,
gonoszul csillogó szemek néztek minden ablakban.
Gázoltam a fekete mocsokban előre,
de a boltok rám is számítottak, mint vevőre.
Napsütéses, boldog tavaszi réten jártam,
kivételesen akkor kicsit sem fáztam.
Mint egy megbotló öreg néni,
úgy borult rá a városra az estve,
a beteg-sárga utcalámpák mintha meg lennének festve.
Olykor szeretem e különös képet csak úgy nézni.
Euterpé mikor engem megszán,
képek kísértnek, miket ő fest tán.
Kegyes keze körvonalat ád csak,
de valóbb, mint eme élet-látszat.
Táncolva körbe kántál a kör...
Száll a füsttel furcsa ige föl.
Rengő földre kevés bor borult,
minden körvonal már elcsorbult.
Emberek forgataga nyílik és csukódik
köröttem, lábam fényes márványon,
agyamban meg millió ábrándom.
Réveteg tekintetem ringatózik
az ember-tengeren.
Szobámban elmélkedtem épp,
rohanva kapott el egy kép.
Újult erővel tört rám,
hogy milyen biztos a halál.
Hazaértem, de itt már minden más.
Az út, amin jövök, szmogos, nem fás.
A járda sem oly vidám, mint régen,
most a Nap is közönyös az égen.
Kozmikus utcaseprő elmélkedése
Már megint háborúztak az emberek lent,
hozom csillag-szivacsom, feltörlök mindent,
aztán megmerítem én a sötét űrben,
kifacsarom, megtörlöm a száraz fűben.
Egy szerető fa vagyok.
Én felfogom a Napot,
Neked hűs árnyat adok.
Egy szerető fa vagyok.