Sebestyén Attila
Fájdalmas nékem,
...Minden gondolat,
Elrejtem mélyen,
...Szomorú titkomat.
Olyannyira fáj a szívem,
Muszáj volt... eltemetnem,
Szerettem, de elvesztettem,
Magányomba menekültem.
Egy mesét mondok el,
Mivel szívem... útra kel.
Egy álmot mesélek el,
Mivel lelkem... dalra kel.
A tiszta kék égi tájon,
A csodálatos égbolton,
Az ismeretlen világon,
Vitorláznak magason.
Hát elmúltak már,
A csodás éjszakák,
Hol a mi kezeinket,
Az angyalok fogták.
Ahogyan élek... az élet tengerén,
Mindig félek... minden út kezdetén,
Reménykedek... a szívem mélyén,
Hátha feledek... az új utam mentén.
Mikor fáradtan hazaérek,
Az üres házban szétnézek,
S búsan ekkor ráébredek,
Még mindig egyedül élek.
Egy hang szólt hozzám az éjjel,
Míg élek, soha sem feledem el.
Borzasztó volt átélni,
S az egészet megérteni.
Reszketni kezdett a testem,
Meg is állt a lélegzetem.
Könnyezve írom soraim,
Előjönnek bús emlékeim.
Eszembe jutnak szeretteim,
Rajtuk kívül nincs senkim.
Minden egyes éjjel, mikor hazaérek,
Szemed esdekel, ha csak feléd nézek.
Vártál már engem, oly hűségesen,
Érinted kezem, felelősségteljesen.
Édes drága, egyetlen szerelmem,
Bánt engem... hogy nem vagy itt velem.
Álmaimban itt vagy mellettem,
Az én kis lelkem... érted élem életem.
Szépen kérlek téged drága jó Istenem,
Megértő szíveddel hallgass meg engem.
Elmondanám neked, keserű bánatom,
Minden szavamat imába foglalom.
Te vagy nekem az utolsó reményem,
Segítő kezeidre most van szükségem.
Egy szomorú december délután,
Lelke átlépett az élet kapuján.
Teste feladta fájdalmas küzdelmét,
Nekünk szentelte rövidke életét.
Arra kérlek téged, drága jó édesanyám,
Az égből is tekintsenek le szemeid reám.
E csodás földi tájakon,
Út nélküli száraz talajon,
Mendegélek saját utamon,
Hol madárkák az égbolton,
Szárnyalnak fent magason,
S csodálkoznak e világon.