Sebestyén Attila
Éjjelente, mikor nem alszom,
Álmaimat békén hagyom.
Gondolatok ezrei gyötörnek,
Pihenni sem hagynak ezek.
Igaz elrontottam,
Amit csak lehetett,
Hiába fogadtam,
Minden szétesett.
Igaz... elteltek,
Oly hosszú évek,
És én...
Soha nem feledlek,
Őriznek emlékek.
Hozzád írom e verseket,
Elküldöm velük szívemet,
Reménytelen szerelmet,
Az érted síró lelkemet.
Hogyan is kezdjem el,
Mit néked mondanom kell.
Hogy megérts engem,
Tudd azt, mit érez szívem.
Reményemet keresem,
Tetőfokán keservem,
Álmaimban elvesztem,
Végsőnek vélt esélyem.
Végre álomra hajtom fejem,
Egy csodás világba érkezem,
A szeretet körülvesz engem,
És nincs, semmiféle félelem,
Itt van, ki mindig fogja kezem,
Bár soha ne kéne elengednem.
Elmesélem őszintén neked,
A bennem élő érzelmeket,
Igaz... nem rám néz szemed,
De kiöntöm neked szívemet.
Oly egyedül érzem magam,
Nem értem már saját szavam.
Elvesztek a csodás napok,
Szépek voltak a hajnalok.