Sebestyén Attila
Édes drága, egyetlen szerelmem,
Bánt engem... hogy nem vagy itt velem.
Álmaimban itt vagy mellettem,
Az én kis lelkem... érted élem életem.
Igaz... elteltek,
Oly hosszú évek,
És én...
Soha nem feledlek,
Őriznek emlékek.
Elmesélem őszintén neked,
A bennem élő érzelmeket,
Igaz... nem rám néz szemed,
De kiöntöm neked szívemet.
Ahogyan élek... az élet tengerén,
Mindig félek... minden út kezdetén,
Reménykedek... a szívem mélyén,
Hátha feledek... az új utam mentén.
Minden egyes éjjel, mikor hazaérek,
Szemed esdekel, ha csak feléd nézek.
Vártál már engem, oly hűségesen,
Érinted kezem, felelősségteljesen.
A tiszta kék égi tájon,
A csodálatos égbolton,
Az ismeretlen világon,
Vitorláznak magason.
Hogyan is kezdjem el,
Mit néked mondanom kell.
Hogy megérts engem,
Tudd azt, mit érez szívem.
Oly egyedül érzem magam,
Nem értem már saját szavam.
Elvesztek a csodás napok,
Szépek voltak a hajnalok.
Szépen kérlek téged drága jó Istenem,
Megértő szíveddel hallgass meg engem.
Elmondanám neked, keserű bánatom,
Minden szavamat imába foglalom.
Te vagy nekem az utolsó reményem,
Segítő kezeidre most van szükségem.
Arra kérlek téged, drága jó édesanyám,
Az égből is tekintsenek le szemeid reám.
Mikor fáradtan hazaérek,
Az üres házban szétnézek,
S búsan ekkor ráébredek,
Még mindig egyedül élek.
Hát elmúltak már,
A csodás éjszakák,
Hol a mi kezeinket,
Az angyalok fogták.
Egy mesét mondok el,
Mivel szívem... útra kel.
Egy álmot mesélek el,
Mivel lelkem... dalra kel.
Végre álomra hajtom fejem,
Egy csodás világba érkezem,
A szeretet körülvesz engem,
És nincs, semmiféle félelem,
Itt van, ki mindig fogja kezem,
Bár soha ne kéne elengednem.
Egy szomorú december délután,
Lelke átlépett az élet kapuján.
Teste feladta fájdalmas küzdelmét,
Nekünk szentelte rövidke életét.