Sévó Katalin
Lacik Bélák Józsik Péterek
és mind-mind a többiek
mértani pontossággal szívközépbe vert...
évekkel ezelőtt meghaltál és mi
azóta
nem használjuk az ajtód melletti
villanykapcsolót, mintha...
idén elkezdtem írni azt a
pozitív naplót, mert a
cosmopolitan szerint
minden nap történik
velünk valami klassz dolog
csak nem vesszük észre
de ha este
átgondoljuk és papírra vetjük...
kölest eszem, az jót tesz a hajnak
te haldokolsz éppen, én meg hagylak...
engem mindenki elhagyott
és én nem mentem utánuk
nyomorból az a legnagyobb
ha a szerettünket utáljuk
ferdére húzta
az élet a számat
én azt mondom, durva
te azt kéred, várjak
és megfogod újra
elnyomva a vágyad
marj belém és ugyanakkor
jó messzire el magadtól
aztán nézzél szét döbbenten
kérdezd meg, hogy hova lettem
(hangosan, vagy akár csendben...
harminckettő
voltam
mikor megkóstolt
és rothadt nyálába csomagoltan
kiköpött a halál
tizenöt
centi csont
a térd alatt
élesen metszett bőr
fájó csonk
ami megmaradt
apránként veszíti el
- ujjak lábfej
és karok -
mégis megőrzi önmagát
békés természetét
és lelke legjavát
az állandó kötés sem fojtja
szerinte úgy lesz és úgy jó minden...
előttem ültél a padban
gyönyörű göndör
hosszú sűrű hajban
te akkor már
farmer-pólós egyetemisták között
elegáns voltál
mindig jól öltözött
emlékszem mintha
tegnap lett volna
fél napnyi kóma
és négy egység infúzió
után a kórházi ágyon
fekve
kezem a kezedben
mondtam arra vágyom...
én a fogtündérben
nem hittem
soha
az ostoba
dög megtudta
és a fivéreivel
jött vissza
most elviszik az ujjaid...
többet vagyok ideges
mint amennyit nem
többet hízott ez a test
mint ahogy szeretem
szél zörgeti
a redőnyt
legyél te bárhol
ez a hét és fél deci...