Sinka Éva
A fény, mely
kezdettől átölel,
mosoly, mely
jókedvhez közel,
simogatás édes
borzongása,
reggeli, jóleső
ébredés kuncogása...
Milyen csodás a táj,
minden hópihével egy
csoda száll,
libben a szél
szárnyán a fehér,
hímzett takaró,
ahogy földet ér.
Ki a szeretetet látja
ily közelről,
annak szíve tiszta,
lelke szépséges
a gyönyörtől,
áldott napok,
gyűljetek mögém,
szivárvány ölén...
A boldogság szivárgott
lelkem mélyéből,
Ádámot láttam
az éden kertjéből,
oly tisztán ragyogott...
Az ősz viseltes ruháját
szél tépázza,
színei megfakultak,
sárban ázva várja,
vajon szebb lesz-e
a tél ruhája?
Van egy hely,
hol kezdődött szerelmünk,
ez az a hely,
mely örökké él bennünk.
Emlékszel az első találkozásunkra?
Valamikor a nyár végén
három hervadt rózsa volt a kezedben,
s annyit mondtál, hogy ez a tiéd.
Több éve már, hogy szép szemed
nem láthatom, csak a fényképedet,
lelkemben egyre szítom vágyamat,
hogy még egyszer, csak egyszer lássalak.
Előttem van, mikor
Jó Anyámmal ültünk
a kertben ketten,
Ő beszélt, beszélt,
én hallgattam csendben.
Állok a sírodnál
némán, szótlanul.
Nagyon, nagyon fáj,
elmentél váratlanul.
Lépteit már hallom
hűvös reggeleken,
hol sárga, barna
egykor zöldeken,
zörög, zizeg,
szél a sóhaja,
menni kell már,
de kár, hogy nyárról...
Gondolatom hozzád száll,
Ha a Nap fényét füröszti a tengerár,
Este, ha szétszóródik a holdsugár,
Szívem egyre gyorsabban kalapál.
Nyugszik a Nap a tó fölött,
ketten beszélgetünk a parton,
melyet lágyan mossa
a tó vízének habja.
Szívem oly sokat remélt
csüggedten, hitehagyottan,
boldogságot keresve szüntelen.
Még egy utolsót dobban.
Mindenkinek van
egy kedvenc dala,
melyet a szívében
hord mindenhova,
én most hallottam
egy dalt gitáron játszva,
kísértetként szívem,
lelkem átjárta...