Sinka Éva
Emlékszel az első találkozásunkra?
Valamikor a nyár végén
három hervadt rózsa volt a kezedben,
s annyit mondtál, hogy ez a tiéd.
Több éve már, hogy szép szemed
nem láthatom, csak a fényképedet,
lelkemben egyre szítom vágyamat,
hogy még egyszer, csak egyszer lássalak.
Előttem van, mikor
Jó Anyámmal ültünk
a kertben ketten,
Ő beszélt, beszélt,
én hallgattam csendben.
Állok a sírodnál
némán, szótlanul.
Nagyon, nagyon fáj,
elmentél váratlanul.
Lépteit már hallom
hűvös reggeleken,
hol sárga, barna
egykor zöldeken,
zörög, zizeg,
szél a sóhaja,
menni kell már,
de kár, hogy nyárról...
Gondolatom hozzád száll,
Ha a Nap fényét füröszti a tengerár,
Este, ha szétszóródik a holdsugár,
Szívem egyre gyorsabban kalapál.
Nyugszik a Nap a tó fölött,
ketten beszélgetünk a parton,
melyet lágyan mossa
a tó vízének habja.
Szívem oly sokat remélt
csüggedten, hitehagyottan,
boldogságot keresve szüntelen.
Még egy utolsót dobban.
Mindenkinek van
egy kedvenc dala,
melyet a szívében
hord mindenhova,
én most hallottam
egy dalt gitáron játszva,
kísértetként szívem,
lelkem átjárta...
Közeleg a szeles ősz,
a Nap sugarai gyengülten
simogatják a fák ágait,
a fák mély sóhajban merítik
fájdalmaikat, némelyiknek
könnye is elered,
leveleik remegve szállnak,
gyűlik az üzenet.
Halvány fény dereng,
lassan a Nap kibújik ágyából,
sötét éj trónjából
feltápászkodik a reggel.
Perzsel a napfény,
én mégis fázom,
nem vagy velem,
végzetem látom.
Annyi érzés bujkál bennem,
Bizserget, melegíti lelkem,
Oly szépen szól a dalunk,
Megölelnélek, ha hagyod.
A rohanó idő nem vár,
történéseit te írod,
és mindenki más,
de számodra a jelen
mindennél többet ér,
egy dalban, egy képen,
mindenütt rád talál,
ha nem volnál...