Sinka Éva
Szél fújta
lombsátor alatt
szerelemről
faggatva
halad az idő,
módosult vágya
szívedben
ne legyen bezárva.
Milyen is
a sors hatalma,
kecsegtet és vonz
a csalfa,
délibábot eléd vibráló
képpel terít,
de jó volna, ha a
szerelemből...
Felkelő Nap sugarában
nézem, Anyám, sírodat,
kék nefelejcs kis virággal,
ültetem be hantodat.
Egy virág van a kezemben,
Édesanyám jut eszembe,
tele volt a kertje virágokkal,
a feje pedig sok-sok gonddal.
Az élet a bátorság
próbája,
mutasd meg, hogy
nem éltél hiába.
Valahol dalt sír egy hegedű,
nagyon szép, halk remekmű,
lennék én örök hallgatód,
hol a szív csak álmokat szól,
altatsz énekelve, hogy a világi
rosszat elfelejtsem...
Élethez kötött,
furcsa ármány
elvarázsolt
szépségével
leszek árván,
világok közt utazó,
ábrándos lelkek
vagytok és lesztek...
Küszöbön van a tavasz,
a megújulást lebbenti
már az enyhe szél,
mindenki erről mesél
szeretettel, virág nyíló
kikelettel, enyhe szellő
simogatja a már kinyíló
virágcsodákat.
Lemegyek a Duna partra,
Keresek egy eldugott kis fészket,
Szépen szóló hegedűmmel
Elsírom, mit a szívemben érzek.
A színek és illatok
virágkelyhekbe szőve,
megpihen most
szellő váró szép kezedben.
Szívem legmélyébe
zártalak be téged,
feltártam titkaim
szerelmes szívednek.
A nő csodálatos ember...
Mennyi csodás nő él a földön,
érzelmek sokaságával öltöztetve,
szeme könnyes, ha bánatos,
szíve a tied, ha akarod.
Hűvös fuvallat játszik a nyakam körül,
s én tűröm rezzenéstelenül,
álmomban jártál nálam,
éreztem csókod leheletét,
de nem ébresztettél fel, elmentél.
Mint kialudt tüzű
szerelmes szavak,
szépen hagyott
üres sorok
érted bomlanak.