Somogyi Anett
Most és egy ideje de már nem sokáig
Hogy fogalmazzak, hogy ne legyen sablon?
Hogy a betűk sora érzelmet fakasszon,
Hogy ki olvassa, megértsen, s ne csak félre?
Mert segítene, ha ezt más is megélte,
És túljutott rajta.
Akár akarta,
Akár nem, megtörtént.
Nem tudok csendben bólogatni tovább,
hallgatni minden ember gondját-baját.
egyik nap én voltam az erdő,
két Arcom volt:
egyik tűzben égő,
majd csendesen zúgó éleT.
lehetek erdő, ha kéred.
Szabad száj egy szabad versbe zárva,
mert nem akarom, hogy e száj rímeket faragjon.
De kell a kalitka, a hűvös zárka,
Hogy szívem vágyjon valami után.
Az egész egy hosszú-hosszú álomba rejtett képregény,
s a keretből kilóg egy mocskos véredény.
Lelőtték. Amaz ott sikolt eltorzult arcát takarva.
Az olvasó nem érti, fejét vakarja.
Magadra ismertél?
keservét ránca írja oda
hol megtört évek sziluettje hagyta nyomát
megszűnt régi ’pírmosolya’
mert a kórházban senki nem látogatta a mamát
Úgy érzem elfogytak a szavak,
írni nem tudok már.
Tüdőmben levegőnek nyoma sem maradt.
hunyd le gyorsan szemeidet kérlek
hagyd hogy bennük lelkem tovább éljen
mert ha egyszer meghalok
muszáj hogy a szeretet szüntelen reméljen
Semmiért egészen?
Megmondod merészen
mi neked a nő.
És nem meglepő,
hogy nem tetszik neki.
Mondjátok meg nekem: mitől szép egy költemény?
Nézhetem a jambusoknak növekvő sorát,
Vagy számít, hogy a metszetet hová teszem én?
Tudósként számoljam a hosszú s rövid morát?
S hogy átok-e embernek lenni?
Mert hazudni és rossz dolgokat tenni
Egyszerű mint a folyó vízbe lépni,
Ezt teszi ha bármit el akarna érni.
Lerajzolom azokat a hangokat
Amelyek ritmusa ráncolja az arcodat.
Nincs gitár mellyel ékesebben szólna,
Talán csak a lant, mely tökéletesb’ volna.