Sóti Zoltán
Csendesen szemlélem az akváriumon át,
Miként éled életed a kis szentélyed nyugalmán.
Hogyan festesz ki szebbnél szebb körmöket,
Magadnak is ezzel szerzel nagy örömet.
Látom, hogy ott vagyok
Nagyok a lábnyomok
Zátonyok nincsenek
Sohasem tévedek.
Átadtalak másnak, pedig nekem is kellettél.
Lelkem haraggal telt, de te nem engedtél.
Ma sem értem az okát, hisz te mást szeretsz,
engem, mint jó ebet, csak hitegetsz.
Szájából a szavak,
Mint zúduló, gyors zuhatag.
Mindent gördít, visz előre,
s a végén elnyeli örökre.
Mint az éjjel halk nesze,
törékeny angyali zene.
Édes nevetésed hallván,
más emléke már-már halvány.
Miért fáj, ami jó is lehet,
miért nem lehetek én ott veled?
Miért ölel Ő át este, szerelmesen ölelkezve?
Miért ébred Ő melletted,
első pillantást rád miért vethet?
Gondoztam egy virágot,
s találtam egy világot.
De ez a világ nagyon kemény,
s a virágom sem épp szerény.
Ma sem értem önmagam,
Mint vén fatörzs a patakban,
Csak tűröm szótlanul,
Amint a sodrás visz vadul.
Tudom, hogy most félreérted,
Kedvességem másképp érzed.
Hadd legyek csak barátod,
Nem jelenthet nagy gondot.
Angyal, mit tettél?
Reményben éltettél.
Barát, ki hiteget?
Már sose lesz szerelmed!
Lelkeddel táncolnék,
mely megérintett egyszer.
Bár érzem már táncoltunk,
lehet nem is egyszer....