Sudár Patrícia
Tenger és az égbolt közt a csík
egyenes, a végtelenbe hív.
Ölelnivaló, kéksége mély,
lenyűgöző, a széle sekély.
Elindult egy csapás kórón és borjúpázsiton.
Buja növényzetet tart távol karom és kacsóm.
Tenger-rét és sítalpak fésülte fűvarkocsok,
- télen itt siklanak, hagyva úthengernyomot.
Kockásra fejődik a tavasz izombajnoka,
pattanó héjú, zsenge, édes "nyelv fölé való",
fűízű, nyirkos, kis drazsék ritkásan a sorban,
zöldborsók a tokban, arcuk egymásra vigyorgó...
Tenyeredbe vehetsz,
mint csecsemőt a bába,
forgatva, hogy megvan-e keze, lába.
Olvasom, látom a történéseket.
És valóban kell? Kell a hír, más hogy él?
Hogyan éltek a múltban, a jelenben
egy nagyvárosban, az erdő közepén?
Vészjóslón hallgat az éj, túl sötét az ég...
A bús virrasztásból legyen végre elég!
Érteni nem lehet, ez a félelmetes;
a lélek, mint lehelet, hideget keres.
Most érzem, hogy vagyok. S ha bevégzem?
Miről álmodik majd bomlott agyam,
és hol fog pezsegni a vérem?
A mi mámorunk
Nem baj, ha elmondod, milyen a kedvenc borod
- édes, fülledt, erőteljes -, de mégsem kínálsz,
csókoddal sem riogatsz, hogy azt elszalasztom,
és részeg mosollyal közelebb nem invitálsz.
Épp nem elég dermesztő a téli időjárás,
leváltója a langymeleg tavasz - hiteltelen.
Bor melegen, zsíros töltött-káposzta hidegen
rossz, mint a lagymatag vagy a roppantós kézfogás
Védeni akarlak - magamtól nem lehet!
Hogy elvesszél velem, azért "epekedek".
Egymásba merüljünk, a Naptól eltakarj,
és hamuvá égett szerelmet ne akarj!
Kifújtuk egymás szeméből a port.
Élesen láthat mind, aki megismer.
Leírom arcodat egy lapra,
mit kidobnék már - de mégis kell!
Karácsony felmelegít,
hasznossága nem vitás.
Sokat költesz, verset is,
témája megbabonáz.
Magas-tetőn ülök a sötétben,
egyedüllétem jobban látható.
Kontúrom éj-kék, kételyem éber
- figyelmesebb ébrenlét várható...
Kosztümösfilm-színű a reggel,
zajos és párás, kicsit kopár.
Festő élhet az ötletekkel,
levél őrlődik, púderes a táj.