Sudár Patrícia
Tanulmányt írhat magáról a szél.
Önértékelési gondja az nincs.
A csenddel elsöprő vitában él,
energiája - főleg most - nagy kincs...
Éltedben gyászollak, ó, én nárciszom!
Sérelem ért, hát haraggal kerüllek...
Miattam vagy áldozat - én jól tudom -
"tulajdonod" fellázad s most eltemet.
Nézzük női szemmel a Holdat!
Földsebesen száguldva kering.
Merev, világos arcot mutat...
Vigasz, hogy nem fojtod meg, amit érzek, meghallgatod, mi bánt.
Hogy másnak több baja van, ha ezt hallom, túl nagy lesz a világ!
Lásd, kiteszem a sót...
Nem azért, mert sótlan,
vagy mintha nem bíznék
benned, önmagamban.
Korláton robbanó vízcseppek esőt zongoráznak...
Képregény buborékvilágában a szavak áznak.
Kék ég dörgőre festette magát, nem véletlenül
kopog, zokog a vers, a történet - érezzük belül.
Zongoraszó, dörgés, vérfagyasztó hangok,
- operaház réme - ki tudja, miért van ott...
Arcát eltakarva száműzi önmagát,
ismeretlen, hiszen nincs rokon, se barát...
Várakozót mindig könnyebb megtalálni, mint mozgó embert.
Aki szárnyal, feltűnőbb, gyakran "elrugaszkodik" magától.
Itt, a Földön a lent húz lefelé mindent - nem sokkal lejjebb,
csak míg nem ütközik valamibe, s nem éri "veszte" utol...
Istenek képmása csak emberi lehet,
bálványnak a legszebb, legtökéletesebb!
Versengnek egymással, oka miből ered,
"ármány és szerelem", hatalom más felett...
Tenger és az égbolt közt a csík
egyenes, a végtelenbe hív.
Ölelnivaló, kéksége mély,
lenyűgöző, a széle sekély.
Elindult egy csapás kórón és borjúpázsiton.
Buja növényzetet tart távol karom és kacsóm.
Tenger-rét és sítalpak fésülte fűvarkocsok,
- télen itt siklanak, hagyva úthengernyomot.
Kockásra fejődik a tavasz izombajnoka,
pattanó héjú, zsenge, édes "nyelv fölé való",
fűízű, nyirkos, kis drazsék ritkásan a sorban,
zöldborsók a tokban, arcuk egymásra vigyorgó...
Tenyeredbe vehetsz,
mint csecsemőt a bába,
forgatva, hogy megvan-e keze, lába.
Olvasom, látom a történéseket.
És valóban kell? Kell a hír, más hogy él?
Hogyan éltek a múltban, a jelenben
egy nagyvárosban, az erdő közepén?