Sunil
Ülök a fáradt, roskadt pamlagon,
ködösödő álmomat faggatom,
vaj` véget ért-e már vagy csak hiszem,
hogy vállamon immár a mát viszem?
Téli szél fúj, úgy sír a táj,
mint könyörgő szív, hogyha fáj:
már dobbanásnyi vágya sincs,
érted vérzik, hogy rátekints.
Fohászunk remény, kérge, mint a dér,
ajkunkra fagy, mire a szívhez ér;
szikrát szítván a dobbanásra ül,
sebek véréből lélekké derül.
Borulok és velem borul,
billen velem a feslett elme,
hurkot vet s menten megszorul:
Betemet rejtett gerjedelme.
Ülök, várok, nem moccanok,
mintha mély gödröt ásna,
védelmet csévéz rám a csend,
lenyom a szalmazsákra.
Nem is kopogtatsz szívemen,
csak felmelegszel idebenn,
míg megmerít a fényed.
Ágyat vet és asztalt terít,
és megpendíti rímeit:
Verssé szentül a lényed.
Nem is fohász, csak halk derű,
melynek méze bár keserű...
Konok korok holdudvarán születtem,
ahol pohos, szobornyi zsarnokok
mohó torkából kolompolt felettem
a megfejtendő, oktondi titok.
Csendben etet a szeretet,
megrebben szótlanul,
nem oszt vigaszt, se sebeket:
táplál gyanútlanul.
Mint fénylő bilincs, a kilincs,
mely csuklóm alatt kattant,
kaput keresne, ami nincs,
s már nyitná is e katlant.
Álmodként ringattál valómmá,
szenvedésed szeretve jóvá,
olykor csak sóhajokkal szólva,
sóvár fohászoddá dalolva.
Oltalmat remél minden, ami él,
lám, az álom is jobb a semminél.
Hiteget, hogy az ébredés csaló,
bolondnak való trójai faló.
Messzeveszett dal magában
rí a kérges éjszakában;
borong, mintha ez a nóta
utolsó sóhaja volna.
Lehullik nyelvemről a szó
vajazatlan karéja,
bonthatatlan a mondható:
így dadoghat a néma.
Megszületett az Égi Gyermek,
bennünk sír fel a Drága,
hogy könnytövises szíveinket
terítsük jászolára.
Csepp Testét lelkeddel melengesd
a fázós szalmaágyon...
Esdeni sem rest lelkünkben imádat,
szívünk betűzze könnyé az imánkat.
Kétség bilincsbe ne verje az ajkunk,
Isten áldása teremjen mirajtunk!