Svenja Kaulitz
Álmaim fehér lovas hercege Te vagy,
a messzeség, mely mindig magával ragad.
Szeretnék veled lenni egész életemen át.
Szeretnélek csókolni, amíg világ a világ.
Vak vagyok, de nem a szemem rossz,
csupán az irántad érzett szerelem vakít.
Ha tudnám, eltörölném minden bánatod,
szebbé tenném jövőd, mi engem is hív.
Folyton figyelem az óra kattogását,
egyik pontról a másik pontra szökdel át.
Félelmetes, ahogy tekintetem vonzza,
magába szív, s elvisz egy másik világba.
Szívem többször törték már ezer darabra,
De még sosem fájt úgy, mint ezen éjszaka....
Földi létem utolsó pár percét élem,
Emlékezve azokra, kiket szerettem.
Minden szép, vidám mosolyra emlékezve,
S ugyanúgy minden elhullajtott könnycseppre.
Az erdőben tegnap édes málnát szedtem,
Te észrevetted azt, hogy ki látott engem?
Másnap ismét mézédes málnákat csentem,
De tudom azt, hogy senki nem látott engem.
Nem kérek mást csak, hogy érezd a haragom,
csak azt, hogy az én szememmel lásd világom.
Eldurvult emberek, felbőszült kedélyek.
Helyes haraggal válaszolni minderre?
Ezerszer átélték már az én történetem.
Sokszor fájt már így lánynak a szíve, mint nekem.
A Körös partján sok kis gyermek,
vagy gyermeklelkű felnőtt hevert.
Mind pancsolt s nem törődött mással,
néha egy ott úszó kacsával.
Ha rám figyelsz, arcomon apró piros folt
gyermekkacajával édesen mosolyog.
Rám figyelsz. Szememben tündöklő fény ragyog,
mint amikor kislány nézi a szép napot.
A Zagyva kiapadt partján sátoroztunk,
barátaink és én igazán elvoltunk.
Este korán elnehezedtek pilláink,
arra lettünk figyelmesek, hogy villámlik.
Parton fekszünk szerelmemmel,
bőre társul a bőrömmel.
A szívünk már lángokban áll.
Az égető Nap nagyon fáj,
de mégsem miatta lángol,
két szerelmes szív egymástól.
Egyedül sétálok az éj fényeiben,
régi ismerős képét látom előttem.
Megáll, rám néz, majd szépen csendben hozzám szól,
de nem értem, mert elkábultam a Holdtól...