Sz. Pál-Kutas Orsolya
Nem kívánok megfelelni másnak, csak neked,
őszinte, szerető szívvel fogom kezedet.
Ígérem, hogy már tehozzád sírig hű leszek,
ellenedre már ezután semmit sem teszek.
Két szív indul, kéz a kézben,
vendégek kísérik.
Nagy az ünnep, mert az áldást
életükre kérik.
Hol hegyek közt pihenhetek,
odavágyom, odamegyek.
Mit nekem a zaj és lárma,
benne a szívem oly` árva.
Magamba` hordozlak,
féltelek, védlek,
s úgy ölel szívem, mint
kismadarat a fészek,
mert nem múlik a láng,
minden hiába,
a koporsófödél
szívemet nem zárja.
Ellobbanó gyertyalángok,
tisztelet és főhajtások
fénye idéz régmúlt képet...
Pesten van egy Tréfatrafik,
hol sok csodás tréfa lakik.
Ha odamész, rácsodálhatsz,
jelmezőkből van a tárlat.
...megannyi kopjafa, könnybús temető,
mert elföldelve, feledve sokuknak
nem fedi szemét virág, sem keszkenő.
Anyák napjára
Kis csillagok, égben lakók,
mondjátok meg nekem a szót,
amellyel azt köszönhetem,
amit Anyám adott nekem.
Táncol a réten, libben a szellő,
rózsával játszik nesztelen,
hulló szirmok mind nekem köszönnek...
A penna újra tintába mártatott
Ékszerdobozzá válik a papír,
s aranyfonallá a kék tintaszál.
Te leszel az, kinek elárulom,
hogy szárnyra kelt újra a lélekmadár.
Napraforgó vagyok én,
napnak bókot dobok én,
így köszöntöm minden reggel,
szirmom véle versenyre kel.
Ha gondoltad, kimondtad, leírtad,
bizony,
a szó nem pihen,
harcol, sért, üt vagy simogat,
hinti tovább magából,
miből született, a kínokat.
Pezsgővel kezemben,
reménnyel szívemben,
köszöntve a jövő évet,
kívánok most minden szépet.
Csak a csend ölel, és őszi szél susog,
versenyt ragyognak a gyertyák, csillagok.
Krizantémszirmok könnyű szellőszárnyon
rebbennek tova, mint egy könnyű álom.
1956. emlékére
A térről a Dunához vonult a tömeg,
s a szeretett zászlóból a gyűlölt jelet
égették s tépték ifjú kezek.
Dőlt a szobor, Beethoven recsegett.