Sz. Pál-Kutas Orsolya
Kimondom százszor, ezerszer,
Anya szót szólni nyelvem nem restell,
de a köszönöm oly ritkán hallik,
pedig háta teher alatt hajlik.
Cudar idő, fúj a szél,
Télapó ma útra kél.
Hátát húzza nehéz zsákja,
ma még sok-sok gyerek várja.
Két lába van csak a lúdnak,
azzal fut a gyalogútnak;
dülöngél és meg-megáll,
napsütésnek szalutál.
Vöröslik már a vadszőlő levele,
didereg a fa ágán a cinege.
Búcsúzik a nyár a széles határtól,
a kék ég a messze szálló madártól.
Nézd csak a fát és a fa alatt
a kergetőző bogárhadat!
Zümmög a szúnyog, száll az ágra...
Apa, Apa, Apa!
Hangzik este - reggel.
Hogy lehet, hogy a gyerekszáj
nyugalmat sosem lel?
Nyikorogva nyílt a kertkapu,
beléptem rajta én, a régen felnőtt;
és lépésenként, míg beértem a házba,
egyre gyorsabban szedtem a levegőt.
Fenn az égen fecske száll,
virágba borult a táj.
Illatozik a liget,
zümmög ezer méhgyerek.
Uram, ha szólsz, csak halkan súgd, Uram,
a szónak lelkemben úgyis súlya van.
Hiába dörögne felettem a szó,
az üres szívnek az hiábavaló.
Ma utoljára szól a csengő,
és köszönt az osztályterem,
ma utoljára serceg a toll,
nem lelem már itt a helyem.
Kis virágra lepke száll,
vígan dalol a madár,
téged köszönt minden szava,
édes, drága, jó nagymama.
Ébred már a nagyvilág,
szirmot bont a hóvirág.
Illeg-billeg a levele,
táncot lejt a szellő vele.
Szánkó siklik, csilingel a csengő,
karácsonyra fenyőt keres Ernő.
Körbe-körbe bejárja az erdőt,
de nem leli meg a sudár fenyőt.