Sz. Pál-Kutas Orsolya
Szilveszteri borzadalom,
jégvirág az ablakomon,
kinn meg durran egy petárda,
nehogy valaki meglássa.
Felhőt terelget a szél,
eső lába földig ér.
Fészek szélén fecskegyerek,
onnan kémleli az eget.
Még van időm megköszönni
ami vagy nekem,
hogy szíved alatt hordtad
egykor életem.
Mennyi, mennyi szép virág,
amerre csak nézek.
Szedek gyorsan egy csokorral,
Édesanyám, néked.
Nem vágyom én áldó szóra,
nem kenyerem hamis nóta,
arra vágyom, hogy szeressek,
s másra követ sose vessek.
Ellensége megbékéljen,
barát kölcsön sose kérjen.
Élmény legyen minden perce,
ne kerülje a szerencse.
Elhalkult a zaj, csöndes az utca
tarka ruhás fenyők az ablakokba`
mellettük családok ünnepelnek,
ma talán együtt, egymásra lelnek.
A kis süni nagyon fázott,
mondták, vegyen nagykabátot.
"Bizony-bizony jó is volna,
hátam tüskét nem hordozna.
Tudom, hogy egykor,
még nem is oly rég
az iskola ajtaján belépve
nem tudtam, mit, hogyan s miképp,
az értelmem is csak nyílt lassan, csendbe`.
Valaki elment,
elment,
csak a hiány maradt,
nincsenek, hiába kutatsz,
vigasztaló szavak,
nem olyan az az ölelés,
amikor más ölel,
és a szavak sem abba a...
A szót keresem, mit kimondanék,
azt az édes, drága, pici szót,
nem sajnálnám, ölelve adnék,
s köré kötnék ezernyi jót.
Koronáját tövis fedte,
keresztem hátára vette,
átkok között görnyedt háta,
ment a magas Golgotára.
Fosztott szárnyú angyal az én anyám.
Szava megannyi mézédes manna,
kit Isten rendelt mellém egykor, hogy
lelkem vívódásait kezében tartsa.
Még egy-két perc, s itt a hajnal,
köszöntsd velem vidám dallal,
fordult most az évmutató,
új strigulát húz a bakó.
Kinyílt az ég, száll az áldás,
Angyal kér ma bebocsátást.
Pásztorének száll az égbe,
megszületett, itt van végre.