Sz. Pál-Kutas Orsolya
Vöröslik már a vadszőlő levele,
didereg a fa ágán a cinege.
Búcsúzik a nyár a széles határtól,
a kék ég a messze szálló madártól.
Nézd csak a fát és a fa alatt
a kergetőző bogárhadat!
Zümmög a szúnyog, száll az ágra...
Apa, Apa, Apa!
Hangzik este - reggel.
Hogy lehet, hogy a gyerekszáj
nyugalmat sosem lel?
Nyikorogva nyílt a kertkapu,
beléptem rajta én, a régen felnőtt;
és lépésenként, míg beértem a házba,
egyre gyorsabban szedtem a levegőt.
Fenn az égen fecske száll,
virágba borult a táj.
Illatozik a liget,
zümmög ezer méhgyerek.
Uram, ha szólsz, csak halkan súgd, Uram,
a szónak lelkemben úgyis súlya van.
Hiába dörögne felettem a szó,
az üres szívnek az hiábavaló.
Ma utoljára szól a csengő,
és köszönt az osztályterem,
ma utoljára serceg a toll,
nem lelem már itt a helyem.
Kis virágra lepke száll,
vígan dalol a madár,
téged köszönt minden szava,
édes, drága, jó nagymama.
Ébred már a nagyvilág,
szirmot bont a hóvirág.
Illeg-billeg a levele,
táncot lejt a szellő vele.
Szánkó siklik, csilingel a csengő,
karácsonyra fenyőt keres Ernő.
Körbe-körbe bejárja az erdőt,
de nem leli meg a sudár fenyőt.
Cseng a csengő,
énekszó száll,
vidám kacajtól
visszhangzik a táj.
Háta meghajlott, keze már remeg,
hajába az idő csókolt őszülő tincseket.
Szavában bújó bölcs gondolatok;
csak halkan súgja, tanítód vagyok.
Elmondom, mint mosok kezet,
hogy beteg én sose legyek.
Bacit, vírust messze űzzek,
senkit én meg ne fertőzzek.