Sz. Pál-Kutas Orsolya
Most vértanúként áll ezernyi oszlop,
megannyi kopjafa, könnybús temető,
mert elföldelve, feledve sokuknak
nem fedi szemét virág, sem keszkenő.
Anyák napjára
Kis csillagok, égben lakók,
mondjátok meg nekem a szót,
amellyel azt köszönhetem,
amit Anyám adott nekem.
Táncol a réten, libben a szellő,
rózsával játszik nesztelen,
hulló szirmok mind nekem köszönnek,
a lelkem ilyenkor meztelen.
A penna újra tintába mártatott
Ékszerdobozzá válik a papír,
s aranyfonallá a kék tintaszál.
Te leszel az, kinek elárulom,
hogy szárnyra kelt újra a lélekmadár.
Napraforgó vagyok én,
napnak bókot dobok én,
így köszöntöm minden reggel,
szirmom véle versenyre kel.
Ha gondoltad, kimondtad, leírtad,
bizony,
a szó nem pihen,
harcol, sért, üt vagy simogat,
hinti tovább magából,
miből született, a kínokat.
Pezsgővel kezemben,
reménnyel szívemben,
köszöntve a jövő évet,
kívánok most minden szépet.
Csak a csend ölel, és őszi szél susog,
versenyt ragyognak a gyertyák, csillagok.
Krizantémszirmok könnyű szellőszárnyon
rebbennek tova, mint egy könnyű álom.
1956. emlékére
A térről a Dunához vonult a tömeg,
s a szeretett zászlóból a gyűlölt jelet
égették s tépték ifjú kezek.
Dőlt a szobor, Beethoven recsegett.
Ünneplőbe öltözik az erdő,
felcsendül a dombon a kereplő.
Tisztára van mosva már a puttony,
sajtár szárad az udvari rúdon.
Ó, hogy vágynék még szeretni,
szerelmesen útra kelni,
éjjel valakit ölelni,
édes csókkal becézgetni.
Szilveszteri borzadalom,
jégvirág az ablakomon,
kinn meg durran egy petárda,
nehogy valaki meglássa.
Felhőt terelget a szél,
eső lába földig ér.
Fészek szélén fecskegyerek,
onnan kémleli az eget.
Még van időm megköszönni
ami vagy nekem,
hogy szíved alatt hordtad
egykor életem.
Mennyi, mennyi szép virág,
amerre csak nézek.
Szedek gyorsan egy csokorral,
Édesanyám, néked.