Sz. Pál-Kutas Orsolya
Ez vagyok én, ez a testem,
megmutatom minden részem.
Jobbra hajlok, balra hajlok,
bólints, hogyha velem mondod!
Az én apukámnak
olyan mindkét keze,
minden ujjabegye
csodával van tele.
Kimondom százszor, ezerszer,
Anya szót szólni nyelvem nem restell,
de a köszönöm oly ritkán hallik,
pedig háta teher alatt hajlik.
Cudar idő, fúj a szél,
Télapó ma útra kél.
Hátát húzza nehéz zsákja,
ma még sok-sok gyerek várja.
Két lába van csak a lúdnak,
azzal fut a gyalogútnak;
dülöngél és meg-megáll,
napsütésnek szalutál.
Vöröslik már a vadszőlő levele,
didereg a fa ágán a cinege.
Búcsúzik a nyár a széles határtól,
a kék ég a messze szálló madártól.
Nézd csak a fát és a fa alatt
a kergetőző bogárhadat!
Zümmög a szúnyog, száll az ágra...
Apa, Apa, Apa!
Hangzik este - reggel.
Hogy lehet, hogy a gyerekszáj
nyugalmat sosem lel?
Nyikorogva nyílt a kertkapu,
beléptem rajta én, a régen felnőtt;
és lépésenként, míg beértem a házba,
egyre gyorsabban szedtem a levegőt.
Fenn az égen fecske száll,
virágba borult a táj.
Illatozik a liget,
zümmög ezer méhgyerek.
Uram, ha szólsz, csak halkan súgd, Uram,
a szónak lelkemben úgyis súlya van.
Hiába dörögne felettem a szó,
az üres szívnek az hiábavaló.
Ma utoljára szól a csengő,
és köszönt az osztályterem,
ma utoljára serceg a toll,
nem lelem már itt a helyem.
Kis virágra lepke száll,
vígan dalol a madár,
téged köszönt minden szava,
édes, drága, jó nagymama.