Sz. Pál-Kutas Orsolya
Ébred már a nagyvilág,
szirmot bont a hóvirág.
Illeg-billeg a levele,
táncot lejt a szellő vele.
Szánkó siklik, csilingel a csengő,
karácsonyra fenyőt keres Ernő.
Körbe-körbe bejárja az erdőt,
de nem leli meg a sudár fenyőt.
Cseng a csengő,
énekszó száll,
vidám kacajtól
visszhangzik a táj.
Háta meghajlott, keze már remeg,
hajába az idő csókolt őszülő tincseket.
Szavában bújó bölcs gondolatok;
csak halkan súgja, tanítód vagyok.
Elmondom, mint mosok kezet,
hogy beteg én sose legyek.
Bacit, vírust messze űzzek,
senkit én meg ne fertőzzek.
Csodás ez a színes képtár,
vászonra festett pillanat.
Mást ad annak, ki festette,
vágyát rejti minden képe,
s mást ad annak, aki nézi.
A pillanatot idézi.
Ezen óévnek is a végét taposva,
nem lehet már okunk a lelki borúra,
hisz felvirradt nekünk minden egyes napja,
s remélve vethetjük szemünk már az újra.
Valamit mondani kéne.
Valamit mondani kéne,
de a szó
a torkomon akadt.
Szemeddel alkotsz az objektíven át,
meglátsz megannyi pillanatcsodát,
S elébünk tárod minden művedet,
papírvászonná szelídült kincseket.
Bimbó pattan, rügy fakad, hó patakban elszalad,
pilleszirmú hóvirág napnak küldi mosolyát.
Feléled a nagyvilág, madarat köszönt az ág,
egyre zöldebb a határ, előkerül a batár.
Hogy ki mint fogja megítélni azt, amit magamból kiadtam, tudja a...
Valakinek majd egyszer tetszik, és nem veti meg a kacska rímeket,
megérti majd, hogy volt egy ember,
egy olyan, ki rímekben vétkezett.
Jó, ha embert úgy szeretnek,
hogy minden nap átölelnek,
két kezét megszorongatják,
és a nevén szólongatják.
Kevés arra bizony minden szó és ének,
virágcsokor sem üzenhet annyi szépet,
és hiába masnis, csomagolt ajándék,
hiszen mindez csak apró-cseprő szándék.
A kis tarisznya vállamon, s a szívem elszorul,
a csengő szól, és jó pár év a feledésbe hull,
még kicsiny gyermek voltam én, mikor a kezemet
anyám lágyan fogva az osztályba vezetett.