Szabó Andrea
Köröttem ezernyi márványtábla,
elhamvadt szívek balladája.
Az Utolsó Úton lépkedek:
élő, a holtak porai felett.
Csak ez a hely a miénk. Ennyi az egész.
Elmúlás, ősz: a szem bármerre néz.
De még virágozhat a lelkünk tája
Először és utoljára!
Nincsenek téves vágyak, nincsenek túlzó álmok,
Nincsenek elvárások, és nincsenek korlátok.
Tiszta szívvel, s szabadon nyújtok kezet neked,
A képzelt rabság rácsai könnyű szárnnyá lettek.
El nem ért célok, kudarcok, álmok,
Mindenütt hamvak, romok, foszlányok.
Mint rombadőlt város, állt köröttem a múlt,
S oly sokáig hittem, nincs kivezető út.
Másik feléért kiáltoz a lélek,
de a zűrzavarban hangja eltéved.
S nem látja senki, mit vállára vett,
céltalan úthoz céltalan keresztet.
Lábai nyomát benőtte a gyom.
Hangját messze vitte a szél.
A csöndben állok, s nem tagadom,
hogy az a régi érzés most is él.
Nincs itt.
Mégis mindig érzem.
Magához láncolta szívemet egészen.
A pokol szülötte lopódzik: a fájdalom.
A szőnyegen kúszik, majd az ágyamon,
s megül a vállamon.
Tüskés ágaktól tépve,
könnyes szemmel rohanok az éjbe,
magam sem tudom, hova,
csak ugyanott ne legyek soha.