Szabó Balázs
Kinyitom a szemem, hogy lássak,
ám ők ma is, mint mindig, ragadnak;
E sorok most sem szólnak másnak,
csupán álmodni vágyó magamnak.
Elveszítettem a világot,
vagy lehet, ő hagyott el engem?
Rák-sejt, mi agyakban csírázott,
- már régóta - ezen töprengem.
Petőfi után félig szabadon
tt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Így rendelte el az Isten,
Évszakokból négy legyen.
Már nem ugyanaz
a nap süt rám,
s holdam sem a régi;
fenn az égen
a sok csillag
éji sztorijaikat meséli.
Elfelejtettem feladni a képeslapot!
Ma nem adtam fel a képeslapot,
pedig csak ezért, nagyon korán keltem;
az agyam úgy látszik alapig rogyott
és kiszáradt folyó-meder lett a lelkem.
ParkinsON
sétálok sötét tó partON
rám ütött Órám és szólt: PardON!
gyermek vagyOK újra érzem
eszemBetör a régi: Én-Nem!
Jó volna egy kávéház
teraszán veletek, feledni
bajt, gondot, bánatot,
mit asztaltársunk, Isten
a vállunkra aggatott.
Emlékszel arra a mesés tavaszra?
Legszebb volt talán mind közül!
Az élet bár lehet mostoha, álszent és galád
- a legszentebb dolgok a világon:
a szerelem, a gyermek, a család...
Ti Nők, ti Nők! Ti gyermeki lelkek!
Értetek zúgjanak ma a harangok,
s zengjenek madárdalos, tavasz-ittas versek.
Bolond ez a kakas?
Már hajnalban ébreszt;
Vajon meddig bírom
elviselni én ezt?
E földi harcot feladom,
a küzdelmem véget ért.
Számomra ultramaraton
loholni az életért.