Szabó Balázs
ParkinsON
sétálok sötét tó partON
rám ütött Órám és szólt: PardON!
gyermek vagyOK újra érzem
eszemBetör a régi: Én-Nem!
Jó volna egy kávéház
teraszán veletek, feledni
bajt, gondot, bánatot,
mit asztaltársunk, Isten
a vállunkra aggatott.
Emlékszel arra a mesés tavaszra?
Legszebb volt talán mind közül!
Az élet bár lehet mostoha, álszent és galád
- a legszentebb dolgok a világon:
a szerelem, a gyermek, a család...
Ti Nők, ti Nők! Ti gyermeki lelkek!
Értetek zúgjanak ma a harangok,
s zengjenek madárdalos, tavasz-ittas versek.
Bolond ez a kakas?
Már hajnalban ébreszt;
Vajon meddig bírom
elviselni én ezt?
E földi harcot feladom,
a küzdelmem véget ért.
Számomra ultramaraton
loholni az életért.
Eltévedt hópihe huppan a téren,
társai megfojtják, úgy esik szét.
Hallani vélem előzékeny hangod,
midőn egy csukódó ajtó belesír a világba.
Forgószéken pörög parányi múltunk,
megállítanám, de ma már minden hiába.
Megváltozni tán` soha nem késő,
amíg Napod nyugszik és kel;
Légy ateista vagy istenfélő,
csupán erős akarat kell!
De jó volna újra pöttöm pulóverben
megfürödni a decemberi hóban;
de jó volna kis tesómmal szánkón csúszni,
s hazaballagni kézen fogva, szótlan!
Hangos naptár kicsit máshogy
A világ egy nagy-nagy kocsma,
Hol nehéz józannak lenni;
J(ó)borát az élet hozza,
Muszáj inni, nincs mit tenni...