Szabó Dénes
Fáradt tüdőm egy utolsó keserű slukkot szív,
az izzó parázs sóhajt, majd bágyadtan alszik el....
Ragyogó, égő szárnnyal repülj! Suhanj!
Tombolj! Szórj tüzet, szikrákat! Szórj lángot!
Majd hullj alá ezer darabra törve! Szemed lehunyva zuhanj,
Hogy tudj festeni újra egy szebb, színesebb álmot.
Voltam már gazdag, és voltam már szegény,
szárnyaltam, s volt, hogy nem volt több remény.
Voltam elutasító, voltam ragaszkodó.
Ez vagyok én, Ecce Homo!
Hiába futok és hiába rohanok,
Hiába vágyok és hiába akarok,
Hiába próbálok mindig csak más lenni,
Vagyok aki vagyok, csak erre tudok menni!
Őszi szél suttog, beszél hozzám halkan.
Mézédes csókjával kíván ma jó éjszakát.
Süvítő kezével húzza végig rajtam
magányom rideg, nehéz nagy paplanát.
Csak ütött-kopott, régi báb vagyok talán
az élet epétől és méztől ragadó ócska színpadán.
Nyúlnak értem kezek, de már túl fáradt vagyok.
Hiába mondanám, kérlek, velem már ne játszatok!
Hiába tombol lelkemben vihar
És az élet szívembe hiába mar
Ülök rezzenéstelen arccal ebben
Az önként vállalt néma csendben
Este leveszem mosolygó maszkomat,
Senki sem látja, nem kell viselni már.
Az élettel mára befejezem harcomat
És nyugtatom magam: holnap egy szebb nap vár.