Szabó Edit
Évszázadok emlékeként
élek mindig az emberért,
lapjaimba betekintve
nem hiszel a szemeidnek.
Nyílnak még a virágok a kertekben,
virulásuk tavaszt hoz a lelkekbe,
novemberben, ősz közepén vagy végén
így lehet, mert a természet oly ledér.
Markodból folyik az idő
hallgatagon, mint égen a felhő,
életed múlásának jele,
kérd, még ne csorogjon le,
adjon időt a mának,
tétova gondolatok várnak,
újult erővel ébresztenek,
tudhatod, van még feladat...
Koszorúk és virágcsokrok
díszítik a temetőt,
gyertyaláng és mécses lobog,
köszönti az elmenőt.
Rozsdás, sárga falevelek
szerteszéjjel park rejteken,
az ősz jele megérkezett,
lapozgat egy régi könyvet.
Fakult avar a talajon,
rozsdás színe rég lekopott,
lehullott már minden levél,
jelzi, közeledik a tél.
Az idő sorskereke meg nem áll,
holnapok sodrában tovaszáll,
szavak és mondatok hangzanak el,
halkan vagy hangosan válasz felel.
Fiatal pár elfáradt már,
hosszú úton padra talált,
megpihenni ők leülnek,
némaságba szenderülnek.
Fényes tükör mély arcában felragyog,
ifjúkori szemnek még nincsen ránca,
tündöklik a fiatalság arcomra,
fényképeken lehettem én oly boldog.
Vendéglő teraszán tündököl a szépség,
álomszép formában hófehér jelenség,
asszony ül székében csipkés ruhájában,
abroszon felszolgált, gyönyörű pohárban
kávéja illatoz, fogyasztásra várva.
Magas szobra égbe nyúlik,
a hatalmas felleg bújik,
parancsoló tekintélye
tudatoknak istensége.
arcok mosolya
messzi fényre felderül,
a lélek vidul
fényözönben a világ
hatalmasra tár kaput
A hatalmas, nagy határban
csak ő ballag egymagában,
derék asszony nagy kosárral,
kerek arcán mosolyával.
Mezítláb a tenger partján
elmereng még egy-két hullám,
lábakat megérintgeti,
vágyakat meg nem értheti.
Bárhol legyen találkozás,
járda szélén is megállunk,
megkérdezzük, merre jártál,
a szavakra bizony vágyunk!