Szabó Edit
Álmodom, hogy itt vagy velem,
édes, drága szerelmesem,
karom fogja derekadat,
forrón csókolom ajkadat.
Távolodik már a lány,
várakozás oly talány,
nincs kedvére, így indul,
feje még visszafordul.
Tűz szikrája ég egy ember szívében,
a holnapban már nagy testvérérzelem,
és a tűzviharban lobogva éghet,
uralkodhat ő százezrek lelkében.
Ó, ha vízcsepp lehetnék,
boldogságban merülnék
kis pataknak sodrába,
végig folynék országban.
Voltam egyszer én is oly fiatal,
hogy nekem játszott minden zenekar,
a fülembe szólt a sok slágerszám,
énekeltem vígan a színpadján.
Város utcáin emeletes házak,
szemben velük a park fái már kopárak,
lámpa fénye csillog a félhomályban,
szikrázik fehér hó körülötte szállva.
Végére érünk az évnek,
jön az újabb születése
már holnap.
Emlékezünk régiekről,
vagy feledünk el mindenről,
ki tudja.
Szilveszterrel búcsúzik az óév,
elfelejti minden nagyobb terhét,
utolsó nap decembernek végén,
víg boldogság, hogy már végére ért.
"Örvendeznek föld népei,
erősödik bennük a hit,
karácsony éjjelén megint
angyalok hozzák a hírt."
A szereteted nem áldozat,
és nem ítélhetsz el másokat,
add a tiédet kölcsönbe,
visszakapod, és megköszönve.
Ház előtt a szép fenyőfa,
jeges hó megmaradt rajta,
megrázza majd a kemény szél,
tűlevelek zöldellnek még.
Cinegemadár mutatja magát
erdőnek végén, a padnak szélén
vígan táncot rop, még nagyon nyugodt,
őszi falombok rejteke adott,
eleség akad, esznek madarak
fenyő ágáról, makknak fájáról,
begyük tele van, és jóllakottan
éneklik daluk, víg a sóhajuk...
Évszázadok emlékeként
élek mindig az emberért,
lapjaimba betekintve
nem hiszel a szemeidnek.
Nyílnak még a virágok a kertekben,
virulásuk tavaszt hoz a lelkekbe,
novemberben, ősz közepén vagy végén
így lehet, mert a természet oly ledér.