Szabó Edit
Egyedül meghal a szívem,
egyedül élni érdemtelen,
küszködik lelkem
egyedül, bennem
a halál gyökerez.
Vérvörös ruhában pompázó lány
messzire tekint a hajó korlátján,
ünnepi öltözék testére simul,
lassan a Nap fénye is bealkonyul.
Az ember néha néz csak oly komolyan,
Szerte bámul, apránként teszi dolgát,
Az arca mása most egészen olyan,
Mintha valaki másnak élné sorsát.
Páradús volt a levegő,
mégsem hullott hó vagy eső,
kora reggel fák ágain
kopaszon csak dér magaslik.
Telihold a kora estén
fennragyog az ég tetején,
hatalmasan kerek fénye
tükröződik folyón élve.
Ablak melletti sarokba
vackolódott az anyóka,
fény világít az ablakon
arra, mi kezében vagyon.
Telihold fénye csillagként ragyog,
előtte vágtatnak rénszarvasok,
repülnek magasan felhők felett,
szánjukon ki tudja, mi is lehet?
Kora hajnalban még sötét a táj,
kocsilámpa nyomán fénylik a sáv,
feketeségben a fehér vonal,
kibukkan előttünk utak sora.
Patak partján aranyló táj
tükrözi a kék eget,
fehér hídján általmehetsz...
Bizony, régi emlékként tér vissza,
mikor még a spájzban kutakodtam,
nem volt ugyan elzárva előlem,
mégis szülém volt a kezelője.
Nagyapám, de sokszor elképzeltelek,
huncut szemed hamiskásan rám nevet,
félrecsapott kalapod a fejeden,
képeslapon láthatom szereteted.
Temetőkert furcsán virít,
egyenlőtlen, kurtán rikít,
kopjafákon nincsen virág,
mécses lángja adja szirmát.
Fény egy élet születése,
gyermekévek ünneplése,
örömkönnyek kicsurrannak,
köszöntenek új Nap alatt.
Írom a levelem
messzire, távolba,
kérem, szeretetem
érezd a városba
Telihold
Teli holdfény gömbölyödik,
fénye egyre erősödik,
fejem puha virágágyon,
még sincs álom szempillámon.