Szabó Edit
Piros pünkösdirózsák
illatukat rád ontják,
Szentléleknek jelképe,
örömünnepnek színe.
"A szabadság nemcsak írva ékes," ha
a boldogsággal magadban is élhetsz,
elvarázsolt vágyak, kései remények,
néma álmodás hoz békét hajnalra.
Azt szeretem, minden reggel felkeljek,
reggelivel az álmom ne felejtsem,
ablak előtt nyíljanak a virágok,
illatukkal enyhítsék a világot.
Orgonafa a kiskertben,
bólongat a virág benne,
fürtök lógnak úgy kinyílva,
lila színnel világítva.
Tettek jelennek gyorsan kezeink közül,
mégis mintha látszatja rövidül,
valami hiányzik ott legbelül,
mely a tettek mezején megrövidül,
végigkíséri életünk egy nagy érzés,
valahol, legbelül hiányzik egy kérdés.
Húsvéthétfőn készül legény,
meglocsolom mátkámat én,
szagos kölnit a keblére,
hajtom fejem majd mellére.
Tér közepén pihenőpad,
kerek, benne virág nyílhat,
szélére ült fiatal nő,
tavaszidőn pihengető.
Zagyva folyót még nem láttam,
a partjain sem sétáltam,
messze van a lakóhelyem,
pedig olyan, mint a kertem.
Mosoly virít szájszegletén,
holnapoknak ez ad reményt,
karjaiban csokor virág,
asszony-lánynak ez boldogság.
Kora hajnal nincs még árnyék,
boldogságban ott a játék,
gondtalan a kis élete,
csúszik-mászik felébredve.
Hóvirágok, ibolyák
szirmaikat kibontják,
szellő jár a fák között,
mosolygó nap beköszön.
Piros tetős, kicsi ház
virít messze a pusztán,
fehérek a falai,
gondosak a gazdái.
Oly sokszor arra ébredek,
hó fedi be a tetőket,
sűrű pelyhekben hullt a hó,
kedvem biz` nem mulattató!
Megszülettünk e világra
sok ember boldogságára,
nem mi kértük az életet,
fejünk felett ők döntöttek.