Szabó Edit
Fakult avar a talajon,
rozsdás színe rég lekopott,
lehullott már minden levél,
jelzi, közeledik a tél.
Az idő sorskereke meg nem áll,
holnapok sodrában tovaszáll,
szavak és mondatok hangzanak el,
halkan vagy hangosan válasz felel.
Fiatal pár elfáradt már,
hosszú úton padra talált,
megpihenni ők leülnek,
némaságba szenderülnek.
Fényes tükör mély arcában felragyog,
ifjúkori szemnek még nincsen ránca,
tündöklik a fiatalság arcomra,
fényképeken lehettem én oly boldog.
Vendéglő teraszán tündököl a szépség,
álomszép formában hófehér jelenség,
asszony ül székében csipkés ruhájában,
abroszon felszolgált, gyönyörű pohárban
kávéja illatoz, fogyasztásra várva.
Magas szobra égbe nyúlik,
a hatalmas felleg bújik,
parancsoló tekintélye
tudatoknak istensége.
arcok mosolya
messzi fényre felderül,
a lélek vidul
fényözönben a világ
hatalmasra tár kaput
A hatalmas, nagy határban
csak ő ballag egymagában,
derék asszony nagy kosárral,
kerek arcán mosolyával.
Mezítláb a tenger partján
elmereng még egy-két hullám,
lábakat megérintgeti,
vágyakat meg nem értheti.
Bárhol legyen találkozás,
járda szélén is megállunk,
megkérdezzük, merre jártál,
a szavakra bizony vágyunk!
Kicsiny falum születésem helye,
nevelkedtem kis házban és kertben,
nem maradt ez állandóan helyem,
kert alatt egy pici folyó eredt.
Járom utamat,
vágyom uralmam,
a természet felett
legyen erejem.
Szép országunk fővárosa,
nevezetességek sora,
Duna hullámzó hajóján
megmutatja a két partján.
Piros pünkösdirózsák
illatukat rád ontják,
Szentléleknek jelképe,
örömünnepnek színe.
"A szabadság nemcsak írva ékes," ha
a boldogsággal magadban is élhetsz,
elvarázsolt vágyak, kései remények,
néma álmodás hoz békét hajnalra.