Szabó Edit
Telihold
Teli holdfény gömbölyödik,
fénye egyre erősödik,
fejem puha virágágyon,
még sincs álom szempillámon.
Nem köszönöm meg a helyzetem,
mert több minden változott nekem,
hiányoznak a barátnőim,
messziről köszöntenek ők is.
Tükörvers
Zöld fűszálon csillagözön,
létezését megköszönöm,
illata az orromig ér,
az utamon továbbkísér,
utcán, téren, trolibuszon
messzire visz habitusom,
tisztaságnak lehelete
körülvesz az életemben.
Költészetnek nagyasszonya
földöntúli boldogságban,
a verseknek menyasszonya
örök tavasz hatalmában.
Nem láthatod, nekem mi fáj
mosolygó arcom rejtekén,
lelkem megváltásért kiált
szívemnek legmélyén.
Tengerparti pálmafák
derekukat ringatják,
esti szellő simogat,
virágok illatoznak.
Bejárnám a Földnek minden nagy bokrát,
A lábamon hordanám út bocskorát,
Keresném a láthatatlan végtelent,
Ahol szemem varázslatként megjelent,
Nem lehet az, hogy elbújjon előlem,
Csalfa szellők elfújják a felhőket...
Sötétzöld a dinnye héja,
tűzpirosan csillog húsa,
zöld és piros között fehér
vékonyság magyar emberé!
Kék ég alatt zeng az ének,
margaréták útra kélnek,
fel a felhők tetejébe,
koszorút fonnak köréje.
Saját léted börtönében
éled örökkön az élted,
meghatároz tán valamit,
egyszer te is légy valaki!
Sejtelmes az egész lénye,
az arcnak nincs szeme fénye,
lecsukódott szempillája,
gondolata merre járhat?
Zölden ágaskodnak a fák
hegynek ormán és tó partján,
fényük belevész az égbe,
csillogást enged napfénynek.
Szeret a folyó hulláma engem
sodorni folyton végtelenben,
nem kell hozzá, csak lágy mozgás,
szerelmes szavak, erős vonzás.
Apám sokáig titok volt,
elment, csizmája kopogott,
bőrből volt annak mindene,
fénylőn csillogott viselve.
Együtt jár a fiú és lány,
áldoz szerelem oltárán,
gyümölcsöt hoz, mag megfogan,
ártatlanság burokban van.