Szabó László Dezső
Csendesen élem életem,
sokszor a múlton töprenkedem,
de elképzelem a jövőmet,
mert a gondolatok jönnek.
Potyog a könnyem, drága testvér,
Öklöm is hasztalan dörömböl,
Ki kiált már végre oda:
Szovjet, elég volt az örömből!
Mennyi szép szó hagyja el az ajkunk,
mennyi durvaság röppen a légbe,
mégis megfog, megragad újra
a magyar szavak üde szépsége.
Mindenkihez szólok most,
és mindenkit kérek,
kiket megbántottam!
Sír bennem a lélek.
Isten ajándéka, szépséges, szép Napunk,
fényt és meleget csak általad kapunk!
Áldjon meg Isten, Magyarország!
Áldjon meg Isten, Magyarország,
a szent kezedben őrzöd sorsát,
és minden vétkünk, bűnünk dacára
a népek között nem vagyunk árva!
Petőfi közöttünk van!
(A Magyar Nemzet "Talpra Petőfi, sírodat rázom!" cikkéhez.)
Közöttünk van, bárhol porlad is!
(Nándorfehérvár)
Szól a harang, de mit üzen?
Felsejlenek mind az ősök,
diadalt ült a magyarság:
hétköznapi paraszt-hősök!
Itt párolog egy ékes tálban,
illata bűvöl a kanálban,
míg azt lágyan megmerítem.
Mit keresünk, és mit tudunk
magunkról, ha már itt vagyunk?
Honnan jöttünk, és kik vagyunk?
Halász, vadász, kóbor uráli népek,
kultúrában vajmi szegények?
Áll a Torony, az égbe nyúlik.
Felhők csókolják csúcsait,
hétszínű, akár a szivárvány!
Egy van a világon, és az itt!
Ásóm nyomán fordult ki a földből
egy négy centi hosszú ólomkatona.
Vajon ki játszott vele önfeledten,
rajta van-e gazdája kéznyoma?