Szabó Norbert Puyol
Egy álom csupán,
Mi újjá nem születik,
Eljő minden nap,
Még ha nem is szeretik.
Minden egyes nap
hiszek és bízok benne,
hiszek a hihetetlenben,
bízok a lehetetlenben.
Összeszorul a szívem,
ha látom, rosszat teszel.
Hagyjam-e azt szó nélkül,
ha tudom, hogy vétkezel.
Egy mondat hiányzik nekem,
mert belül üres vagyok... érzem...
Szükségem van szavakra,
oly igaz, sokatmondókra.
Köszönöm, hogy elhagytál
egy röpke szó nélkül,
a búcsúlevél elmaradt,
nem marad semmim emlékül.
Szép a szőke haj, ám viselője gonosz,
megszeretteti magát, majd fájdalmat okoz.
Minden gonoszság forrása benne rejlik,
de a nagyvilág szemei elől elrejtik.
Valamit el akarok mondani,
de előtte valamit mesélni,
lehetetlennek fog ez hangzani,
szerintem megéri meghallgatni.
Nem engedem, hogy elém állj,
mert eltorlaszolod az utamat,
elégedj csak meg annyival,
hogy tönkretetted a múltamat.
Lépteim nem hallja senki,
tudomásuk sincs rólam,
lélegzetvételem lelassult,
kicsit elgondolkodtam.
A legjobb versek
mind szívből jönnek,
ezt mondják a fiatalok
s a nagy öregek.
Napját se tudom már,
mikor utoljára szólottam,
s ha ezért nem is,
másért magam okoltam.
Elegem van, kimondom,
szeretem, ez a gondom.
Szeretem, de mindhiába,
nem én vagyok a leghőbb vágya.
Mi leszek, ha nagy leszek?
Tán tűzoltó, rendőr, ács?
Irodában dolgozó könyvmoly,
avagy egy kétkezi munkás?
Egy álom tört ma össze,
keserű, torz álomkép,
mi hajdanán más volt,
titkos, s művészien szép.
A boldogság betegség,
de nagyon ritka,
ne gondolj semmire,
csak ez a titka.