Szabó Veronika Ronnie
Te lettél a reggeli boldogság, ki kávéval kelt,
Te lettél, ki a rossz napokon átölelt.
Szeretem reggelente, ha kávéval keltesz,
Szeretem, hogy amit mutatsz, az nemcsak egy jelmez.
Elmúlt már fél év, de mi még mindig együtt,
Ha nem vagy mellettem, kereslek mindenütt.
Tél volt eddig, de most beköszönt a nyár,
Most nemcsak monoton pörög a naptár.
Mert várhatom a napot, és várhatom a holdat,
A szívemről a jég, úgy érzem, leolvad.
Elapadt a kút, de most újra itt vagyok,
Magam után csak összetört szíveket hagyok.
Kattog az agyam, hogy mi hiba van bennem,
Hogy miért kell mindig a szakadékba vesznem.
Egy pillanatra boldog vagyok, de máris zuhanok,
Hiába adok oda mindent, én semmit sem kapok.
Szép volt egyszer, de te összetépted mindezt,
Most itt állok egyedül, és ez teljesen megijeszt.
Nézném az eget, de nincsenek csillagok,
Az utunk most szétvált, megyek előre vakon.
Ez lett most kettőnkből, itt a vége,
Nem leszünk többé egymás életének része.
Jönnének a szavak, de hol vannak a rímek?
Amíg én itt fekszem, máshol törnek a szívek.
Törnek a szívek, mert másoknak még van olyan,
Ők a fényben, én az árnyékban - kitörnék, de hogyan?
Hangokat hallok a sötétben,
És tudom jól, hogy ez nem a jó Isten,
Mert Isten nincs, csak kitalálták,
Az álomképet a szemünk elé kitárták.
Amikor elmentél, minden megváltozott,
A szép és jó csúffá és rosszá változott.
Soha nem lehetek már boldog, mert nem vagy mellettem,
A jót csakis veled lelhettem.
Széttépted a szívemet egyetlen szavaddal,
Így engem, kérlek, ne vigyél most magaddal.
Melletted én lehettem, és nem kellettek szavak,
Most bennem csatáznak az elveszett hadak.
Emléked itt él bennem, tudod, soha nem eresztelek,
Mikor elmentél, én mindenhol téged kerestelek.
Ne szólj hozzám, most tudd, hova tartozol,
Hiába szeretsz engem, ha úgyis vele mutatkozol.