Szabó Veronika Ronnie
Elapadt a kút, de most újra itt vagyok,
Magam után csak összetört szíveket hagyok.
Kattog az agyam, hogy mi hiba van bennem,
Hogy miért kell mindig a szakadékba vesznem.
Egy pillanatra boldog vagyok, de máris zuhanok,
Hiába adok oda mindent, én semmit sem kapok.
Szép volt egyszer, de te összetépted mindezt,
Most itt állok egyedül, és ez teljesen megijeszt.
Nézném az eget, de nincsenek csillagok,
Az utunk most szétvált, megyek előre vakon.
Ez lett most kettőnkből, itt a vége,
Nem leszünk többé egymás életének része.
Jönnének a szavak, de hol vannak a rímek?
Amíg én itt fekszem, máshol törnek a szívek.
Törnek a szívek, mert másoknak még van olyan,
Ők a fényben, én az árnyékban - kitörnék, de hogyan?
Hangokat hallok a sötétben,
És tudom jól, hogy ez nem a jó Isten,
Mert Isten nincs, csak kitalálták,
Az álomképet a szemünk elé kitárták.
Amikor elmentél, minden megváltozott,
A szép és jó csúffá és rosszá változott.
Soha nem lehetek már boldog, mert nem vagy mellettem,
A jót csakis veled lelhettem.
Széttépted a szívemet egyetlen szavaddal,
Így engem, kérlek, ne vigyél most magaddal.
Melletted én lehettem, és nem kellettek szavak,
Most bennem csatáznak az elveszett hadak.
Emléked itt él bennem, tudod, soha nem eresztelek,
Mikor elmentél, én mindenhol téged kerestelek.
Ne szólj hozzám, most tudd, hova tartozol,
Hiába szeretsz engem, ha úgyis vele mutatkozol.
Hamis mosoly arcomon, nem látom a kiutat,
Te sem vagy itt, nem mutatsz nekem utat,
Mióta elmentél, nincs értelme semminek,
Ígéretek szerteszét - nem hiszek már senkinek,
Szárnyaim letépték, nem repülök nélküled,
A fájdalmat magad helyett ideküldted,
Te voltál az egyetlen, aki megértett...
Hamis mosoly arcomon, nem látom a kiutat,
Bárcsak velem itt lennél, te mutatnád az utam,
Örökké veled lenni - ez lenne az én vágyam,
Repülnék a felhők felett, de kitépték a szárnyam,
Elvesztettem mindent, ami nekem fontos volt...
Kellesz még nekem egy életre,
Bár tudom, hogy melletted végem, de
Mégis kellesz és akarlak,
Az érzések bennem megmaradnak.
Sosem leszek olyan, mint azt te elvárod,
Mert a boldogságomat - tudod - te mindig elzárod,
Én pedig ettől - érzed - hogy robbanok,
Soha senkitől többé meg nem torpanok,
Hiába a kötél a nyakamon, én viszem tovább a tervem,
Mert nem lehet már olyan, ki ellenem nyerjen...
Annyi minden kavarog most bennem egyszerre,
És mennyi minden jut eszembe, ha ránézek egy emberre.