Szabóné Orosz Katalin
Régi történet, mi Veronában megesett,
mindenki ismeri, nem egyszeri eset.
Hazánkban is történt már valami hasonló,
itt is van két család, könnyezve gyászoló.
Nem én akartam megszületni,
de hogyha már mégis itt vagyok,
próbáld kérlek, azt elhitetni,
hogy neked én tényleg számítok.
Volt egyszer egy prímás és az öreg hegedűje,
ha megszólalt, könnyeket csalt mindenki szemébe.
Olyan gyönyörű nótákat húzott a vonója,
a hallgatónak is megrezdült szívének húrja.
Volt egy nagy mocsár, rejtett számos állatot
közepén találhatunk egy népes békacsaládot.
Szüleik tanították a békagyerekeket,
ki lehet ellenség, mire figyeljenek.
A szobámban ülök, csak nézek ki az ablakon,
a felkelő Nap fénye megcsillan a harmaton.
Most még csend van, nem hallatszik a nagyváros zaja,
egy ember ül a padon, neki már nincs otthona.
Figyelmeztettek előre, ne higgyek neked,
mert utadat jelzik összetört női szívek.
Mindegyik elhitte azt, ő lesz az igazi,
hisz mindenki azt kapta, mit akart hallani.
Bocsáss meg annak, ki megbántott
Ha valaki egyszer megbánt, bocsáss meg neki,
hiszen a neheztelés a lelked mérgezi.
Ő lehet, nem is tud semmit a haragodról,
miközben benned egy féktelen vihar tombol.
Első nap az iskolában
Lassan elbúcsúzik a nyár,
hűvösebbek a nappalok,
a sok-sok kíváncsi gyermek
az iskola előtt topog.
Úgy szeretnék egyszer arra hazamenni,
béke van a házban, nem kiabál senki!
Bent a jó melegben duruzsol a kályha,
nem ülünk kabátban a hideg szobában.
Lehetnék hűs szellő,
mi bőröd simogatja,
felhőket kergető,
mi belekap hajadba.
Létezik egy erdő, mesebeli, kerek,
éldegélt ott együtt sok-sok állatgyerek.
Volt köztük egy medve, úgy hívták, hogy Barna,
a többiek félték, mert nagy volt a hangja.
Megfogadtam százszor, elfeledlek végleg,
hiszen már egy másik karja ölel téged.
De a szív és az ész nem egy úton járnak,
bárhogy is tagadom, meghalok utánad.
Az a régi, tornácos házacska,
tűzpiros muskátli az ablakban.
Hintaszék, benne öreg anyóka,
homályos tekintete távolban.
Aludj, kicsim, itt vagyok,
őrzöm szépen álmodat,
pihen már a kisvonat,
elhalkulnak a zajok.
...Minden este rettegve várom újra én a jöttödet.
Próbáltalak messze űzni, és haragosan csapkodtam,
de te megint megjelentél, és én a fejem kapkodtam.