Szaip Istvanne
Míg az égen csillag ragyog,
Amíg este felkel a Hold,
Felváltja az áldott Napot,
Fák ágain madár dalol,
Rózsa nyílik rózsaágon...
Ha összeér a zöld a kékkel,
Mit megfestettek már ezerszer,
Megcsodáltad, nagyon tetszett.
A természet oly fukar volt:
Hegyet, völgyet, hűs patakot,
Hajózható, sebes folyót
E szép városnak nem adott.
Meleg, fűtött kis szobában
Csendben érik a gondolat.
Nem fagy kezed rá a tollra,
Ám az mégis meg-megakad.
Kék ibolya harmatos.
Azt hallottam szép lányok:
Locsolókat várjátok.
A húsvéti nyuszinak
Kedves a kis pofija.
Festegeti a tojást,
Kéket, pirosat, sárgát.
Ring a bölcső, sír a baba.
Ismerkedik családjával.
Nem fáj semmi, csak kíváncsi:
Szaladnak-e megnyugtatni.
Margaréta, kankalin
Virágzik most idekinn.
Zöld az erdő, zöld a rét,
A kis nyuszi legelész.
E századik versikémmel
Fejezem ki köszönetem.
Köszönöm, hogy itt lehettem,
Gondolataim közölhettem.
Mért hull alá nyári este a csillag?
Mért pattan ki a bimbó, hisz elhervad.
Mért űzi el a forró nyár a tavaszt?
Mért hiszünk az álmoknak, hisz becsapnak.