Szaip Istvanne
Megszületsz, sorskönyved nem adják kezedbe.
Lapok mit rejtenek, később sem ismered.
Tán meg sem értenéd. A rózsa tövisét
Szorítni mered még. Jövőt látsz és remélsz.
Ha a költő lelke sír,
Papírt keres, verset ír.
Nem karcol a tolla most.
Nem zúdít Rád bánatot.
A tavalyi rózsaszál,
Amit kaptunk Nők napján,
Rég elszáradt, más nyílott.
Apa és férj toporog,
Hogy egy újat átnyújtson.
Megkérdezlek, vándormadár:
Két hazát mért választottál?
Melyikük ad otthont Neked,
Hol ver gyorsabban a szíved?
Ha a macskád fekete,
Ne hidd, hogy a szerencse
Ezért kerül téged el.
Erdő mélyén vadászház.
Régóta nem lakják már.
A hűvös szél ki-bejár
Ablakán.
Eltörött a pezsgős-üveg.
Finom nedű széjjelfröccsent.
Elpárolgott a maligán.
Mivel koccintok éjféltájt?
Az a pelyhes fehér hó,
Mi szenteste rám hullott,
Nem olvadt el, nem is hűt,
Megmaradt szép emlékül.
Fut a nyár, ősz van már,
Szél rázza fák ágát.
Földre hull, kopp-kopp-kopp,
Dió és mogyoró.
Csend van most, ki tudja, hol... felhők közt bujkál a Hold?
Csend honol, ki tudja, hol élnek a fiatalok.
El kell menned, láttuk rég.
Kértünk volna, maradj még.
Erőd lassan elhagyott,
Rögös utad elfogyott.
Forró nyárban, hóesésben
Ráncos keze verklit teker.
Múltat feled, jövőt temet.
Poros úton poroszkál,
Elköszön a délibáb.
A hétszínű szivárványt
Nem látod eső után.