Szakonyi Bence Szabolcs
Sötét este festette látkép,
Amit magasból messze látnék.
Se felhő, se köd nem takarja,
Arcom csak szellő simogatja.
Fára lógatott testek lestek.
Kitöltötték a vörösre festett estet.
Van nekem az a két szemem,
Mellyel a világot egyben nézhetem.
Nézem, de nem tisztán látom,
Hisz egyik szemem ég, másikkal fázom.
Úgy léptem a világra,
Mint aki sose nézett kapzsiságra.
Annyi mindent adnék én!
Örömöt és boldogságot őszintén.
Mind harcolunk saját démonunkkal
S az idővel, a növő korunkkal.
Mint a méterek a lábunk alatt,
úgy az óránk a percekkel szaladt.
Kicsi láng, hát égjél csak.
Életben tart egy alak.
Van még, mit felfalj hamar,
Míg a hamu betakar.
Haladás. Tudom, több, mint az egy helyben maradás.
Farakás. Teendők hegye, hol mindig marad más.
Ballagás. A múltból a jövő pedig új csapás.
Tagadás. Befedi érzésem, mint a havazás.
Realitás terét meghajlító kapcsolat,
Mi lelkek közé veri az összetartó kapcsokat.
Pillérként rendíthetetlen emberfeletti,
A kitartás mit nyújt, s amit el nem lehet feledni.
Ezernyi másodperc múlik el egy nap alatt,
Már megannyi millió, mi múltadban maradt.
Tudod, hány és hány lehetőség bújt meg bennük?
És milyen könnyedén sétáltál el mellettük?
Hiába tömöd a foltos zsákot,
Raksz bele aranyat vagy gyémántot.
Világnak kincseit rejted bele,
Értékes értékkel teszed tele.
Koromsötét éjszakát követő hajnal,
Hol a Nap együtt kel a városi zajjal.
Fagyos fuvallatok rezgetik az avart.
A szellő a kis világban nagy port kavart.
Természet, te szeszélyes természet,
Sokszor oly érthetetlen a termésed.
Akár a te kis szorgos kertészed,
Aki mindannyiunkban ott kertészked`.
Zöldellő erdők, virágzó álmok,
Mondjátok, ó, hol találok rátok?
Kerestem rózsát, abból lett átok.
Perzselő mezőn mégiscsak fázok.
Vérszívó szúnyogok lepik a testet,
Mely nyugalomért kereste a nyári estet.
Az éj sötétjét hold fénye nem töri,
Halott felhőknek kell odafent megfeszülni.