Szalayné Komlósi Gizella
Elmúlik minden, elmúlik, ne félj...
Körülötted zöldell, nézd, száz levél,
Húsvétnak bája terül a lombokon,
Tulipán a kertben színes szirmot bont.
Eddig úgy véltem, a csend az, mi fáj,
Most harsog a szél, száz ima száll,
Az ajtókon túl félelem az úr,
Vigyázz rám! Zokogja a húr.
Hallasd, zsong már a tavasz,
Lágy lépte virágot fakaszt,
Ébredő szemén napsugár,
Még bódult, így - a tél után.
Titkos az éj, van egy szép, régi álmom,
Sétálunk együtt, nézzük a tó vizét,
Égő palástját a Nap reánk adja,
S mi kacagva futunk, hisz minden miénk.
Farsang van ma, jó nagy a bál,
Ropja fiú és ropja lány,
De biz - vajon ez ki lehet?
Jelmez alatt ki az, nevet?
Odamegyek hozzád mindig újra meg újra,
Nálad felvidul a szívem s csendesül búja,
Néha tétován, ügyetlenül keresve szavakat,
De kell-e szó, nem elég, ha a csend ránk tapad?
Fehér a táj, dér ül a fákon,
Fagyos csend pihen az ágon,
Ablakon túl jég most az úr,
Belém a múlt emléke szúr.
Mennyi csodát rejt, nézd, a tél,
Féled, csak kőkemény acél,
Jeges az út, minden sivár,
Zúzmara ül a kerti fán.
Hideg, jeges most a szél,
Tél suttogva így mesél,
Fagyos, jeges dallama
Szívemre ül hallgatag.
Gondolatok kusza szálán
szálldosom.
Szavak helyett, önmagamban,
hordozom.
Apró szemű hó szitál,
Az óra jár, csak jár tovább,
Mert az órának lelke van,
Meglesi minden titkodat.
Egy percre csak most állj meg csendben,
Zúzmara ül a fenyő ágain,
S e pillanatnyi csendben elmerengve
Kulcsold imára ujjaid.
Játszik a fény az őszi fákon,
Aranyba szőtt, szép földi álom,
Suttog az avar s a szél zenél,
Sárguló levél aludni tér.
Párnánkon már az ősz pihen,
Álmodunk együtt színesen,
Vágyak közt járunk csendesen
Vörösbe hajló esteken.
Ősz suttog a fák alatt,
Hull a sok levél,
Pörgő-forgó táncukban
Nyár emléke él,
Rezes álom szenderül,
A vén tölgy elpihen,
Csend honol a föld felett,
Jöjj hát közelebb.