Szalkai Eszter
Egy csodálatos hajnal kelt,
És varázslatot szemem lelt,
Türkiz színekbe bújt az ég,
Új illatot kavar a lég.
Minden reggel ez megy,
Minden reggel elmegy.
És én csak nézem.
Lógtam már a cérna azon oldalán,
Hol csalfa marionettbábu voltam,
Naiv, kíváncsi és hazug szolgalány,
Mert fehér kendőm oktalan eldobtam.
Ma hajlamosak vagyunk azt hinni,
E világban csak nők tudnak sírni.
Csak nekik lehet ez a kiváltság,
Férfiaknak tilos, azt kiáltják.
Az idő vasfoga
Sokat jártam, elkopott a cipőm orra,
Nincsen szárnyam, nincs is szükségem donorra.
Sunyi pillantások követik egymást,
Kiélezetten minden rosszat meglát.
Véletlenül egybeforr tekintetünk,
Mintha mi sem történt volna, elmegyünk.
Hazafelé a vonaton
Gondolataim vontatom
Az aranyló napsütésben,
Egy régi vonatülésben.
Ápollak, ha kell, mikor beteg vagy,
Veled betegszem, az esélye nagy.
Felmerültek káros gondolatok,
És én e tudatban nem nyughatok.
Így hát most eloszlatom ezeket,
Elmondom, semmi baj nem fenyeget.
Az egyik percben még karod
Forrón körülfogott engem.
Így szívesen vagyok rabod,
Mert simogatod a lelkem.
Mamáim emlékére
Emlék vagy csupán, már nem több,
Mi bennem él, már csak egy csöpp,
Mert ha lehunyom szemeim,
Ott állok homályképek mezein.
Pihe-puha paplanként
Takar be árnyával az éj,
S én álomra hajtom fejem.
Mert a természet gyönyörű és csodálatos III.
Egyszer csak jött, eltűnt a Nap!
Megvolt hát rá minden alap,
Nem maradt főn kendő, se kalap,
Repült szélben sok dirib-darab.
Mennyit ér a mosoly?
Ragályos és csalhatatlan,
Zene, amely hallhatatlan,
Boldogság, mely halhatatlan,
Legyél bármily komoly.
Minek is írok ilyen méregről?
Mielőtt fejem robban méregtől,
Leveszem súlyaim a mérlegről...