Szalóki Sándor
kedvesem nem szégyen a ránc
eltakarni nem kell kendő
ne feledd szép volt a tánc
dalunk még most is csengő
te butácska picinyke ember
ne azzal törődj mi lesz velem
bárhogy végződik kettőnk harca
én azt biztosan kiheverem...
könnyáztatta kendők kérges kezek görcse
elhangzott panaszok siralmának völgye
Megvalósította utópisztikus álmát,
felépítette különleges csigaházát.
Bele van habarodva dicső önmagába,
panaszkodik motyogva, be nem áll a szája.
"Mindenki csak őt zaklatja, üldözi, bántja."
végzete lovagol sovány kis hátán
szeplős kezecskéi hintának láncán
tenyerét megfesti láncrozsda pírja
ütemre zenél tüdejének sípja
...én csak arra kérlek legyél a barátom
itt születtünk élünk ebben a kohóban
ahol magyar nyelven csendül fel a nóta
sok nemzet fiának ez a közös nyelve
akik itt születtek ebben a veremben
Kárpátok medencéje óriási lavór
ide jött be Árpád régen valamikor...
Az életünk vicc az egész,
csak te kimondani is félsz.
Egy kis pont felrobbanása
univerzumunk születésének nagy durranása?
Apa gyermeke barátja csak úgy lehet,
nem mondhat neki sértő vicceset.
Ösztönösen sejti, gúnyolódsz vele,
tudja, ez gonosz éned üzenete.
gyerek voltam még nem jártam iskolába
a hosszú élet volt lelkem minden vágya
rettegni kezdtem mert ha meghalt valaki
okos felnőttektől ezt kellett hallani
Vagyok az Internet! Mindent és mindenkit figyelő szem, az átok!
Ti aggódva rebegtek imát. Én éjjel-nappal vigyázok rátok.
Mint macska, mikor karmait kimeresztve játszik a gombolyaggal,
körmeimet próbálgatva játszok milliárd gonosz gondolattal.
az alkonyat szégyenlősen lehajtva fejét
óvatosan lépdelt félig lehunyva szemét
pironkodva hátra-hátra lesve
figyelte követi-e az este
titkos terveket szőve a beste
szalad velem már az idő hatvankilenc lettem
zutty beléptem a hetvenbe hetvenkedni kezdtem
hosszú utamnak a vége remélem még messze
láthatjátok a testemnek van még élni kedve
az idő ekéi barázdát szántanak
bőrünkön az évek számai látszanak
nem lehet titkolni megváltozott arcunk
amikor tehetjük napközben is alszunk
Nyefegve, nyafogva, mindig panaszkodva,
magával törődve, másra nem gondolva,
bő lére eresztve, affektálva mesél.
Hogy vitte el kalapját a tavaszi szél,
remegteti hangját, együttérzést remél.