Szász Attila Dániel
Gondolatban néha hallá válok.
És amíg hal vagyok,
szelíden úszok minden árral.
Gyorsvonat volt egykor ez a
régi, fekete gőzös, amit kivontattak
poros kocsiszínekből, hogy felújítva...
Búcsúztató önmagamhoz
Közepesen magas volt,
Kövérkés és derűs,
De néha hallgatag,
Most ismerjétek meg
Egykori felebarátotokat,
Kitől végső búcsút vesztek,
Emlékét szívünk örök
Fájdalma őrzi meg.
Amikor veszítesz,
Akkor is te vagy,
Nem akarod, de
Eljön érted a pillanat.
Amikor a tollas szállt,
Amikor a sárkány röppent,
Amikor a kavics csobbant,
Amikor a könnyünk csordult,
Amikor az ösvény fordult,
Amikor a lábunk fájdult...
Anne, egy árva kislány
Lakik bennem, akit
Intézetből hoztak el
A hétvégére.
Még gondolkodnak róla,
Hogy vajon megtartsanak-e.
Nincs neked elég bajod?
Nem vérzik még eléggé tudatod?
Hát akkor, barátom,
Ne írj verseket, és meglátod,
Vidámabb lesz ezután
Minden egyes napod!
Zoli nem veszett el,
csak most átalakul.
Várja egy másik világ,
amiben hinni tud
még valahol.
Ha már nem leszel,
a kávét feketén iszom majd.
Nem kell édes, akarom érezni,
ahogy fanyar íze áthatol rajtam, és mar.
Amikor hozzánk megjöttél, Kedves,
"Galambok ültek a verebekhez,"
Akkor a tél még kezeinket fogta,
De nekünk immár tavasz lett azóta.
Bakák, vitézek, csicskások és
Sovány munkaszolgálatosok,
Apák, fiúk, legények,
Barátok és sógorok
Fekete, nagy kígyóteste
Csúszik már és vánszorog.
- Régen, mikor gyerek voltam,
Banánt egy évben
- Ugye, emlékszel?
Csak egyszer kaphattam.
Közelednek a rossz napok,
A nagy-nagy, veszélyes ünnep,
Amikor a tárgyak
Maguktól életre kelnek,
Elém szaladnak,
Rólad beszélnek,
Ezek a napok
És ezek a hetek...
Régi, sárguló lapok,
Rajtuk olvasom,
Átadtak egy buszmegállót Gyomán,
És felrobbant a konzervgyári víztorony
Veled gombát szedni,
A Skye-szigeten barangolni,
Ablakodból hegyet nézni,
Dechatlonban pingpongozni.
Jaj, úgy szeretnék!