Szatmári Ildikó
Petőfi, országunk legnagyobb költője,
nem vagy más, mint nemzetünk nagy hőse.
Több, mint ezer verset hagytál reánk,
szívünkben, lelkünkben nyomot hagyván.
Ha lehunyom szemem,
szebb életet látok,
már régen elképzelt,
nyugalmas világot.
Itt van a tél, és minden oly sivár,
hiányzik a hófehér tisztaság.
Szívünkben él karácsony ünnepe,
mely lelkünket fehérre festette...
Megettem én már kenyerem javát,
s vár még rám jó az életben talán.
Isten ajándékának tekintem,
s ha a rossz követ, el kell viseljem.
Itt van újra szép karácsony,
beteljesült a várt álom.
Dobog a szívem hevesen,
- izgatottá válik lelkem.
Ne menjetek, ne szálljatok,
szól a lelkem két galambhoz.
Kerítésem kiskapuján
hűségesen várjatok rám.
Felülírnám a gyászos mindennapot,
mert a halál titeket elragadott.
Úgy jöttél, akár a friss tavasz.
Mint lágy szellő, mikor simogat.
Pedig az ősz már beköszöntött,
hajunkba túrt kicsit féltőn.
Jó lenne egy színesebb világ!
Mint egy csokor pompázó virág.
Gyönyörködni színeiben,
teleszőni terveinkkel.
Nincs e földön szép világom,
fent lesz majd a mennyországom.
Lent a helyem úgysem lelem,
jobb életet csak remélhetek.
Szél járása olyan merész,
- ereje bármerre elér.
Bejut, hova nem szabadna,
hol a nagy titkok fogannak.
Hát merre mentél, emberség?
- koldusember mit sem ér?
Mégy az utcán közömbösen,
- emberség már szinte nincsen.
Sok szomorú verset írhatnék,
mit a versben újra átélnék.
Papíron tintafolt maradna,
könnyeim szavakat áztatna.
Lelkem, mint tó vize,
gyorsan megrezdül,
hulláma későn csendül,
ha a szív elérzékenyül.