Szegedi Antal
szíven szúrt méltatlan halálos gondolat
folyik ki tollamból
nem hallom neved
a szólamból...
Nem beszélünk.
Az elmúlt napok szenvedése
ott ég a szemeinkben
és a szerelem...
fattyú-korom homályába
töltötted iszapos jellemed
bűzlő mocsárszagú
rothadt hús testedet
felszarvazott lelkemet,
szétszabdalt szívemet...
Izzadságszagú vérfoltos lepedőm ölel.
álmaim tetemei
Öle lágyan ringat tébolyult anyaként.
Szertefoszló álmaim
törött tükrén ülök
Nélküled...
a Kereszt árnyékában.
kiszolgáltatott vagyok és védtelen
mint a véráldozat
a feláldoztatásának előéjjelén
mert
fáj, lüktet és éget
a kín
amit hiányod láncai okoznak
szívem szertelen és kiégett...
már a széttépett Magányom is beszél ellenem;
groteszkül és undorítóan; oszladozva
gondolataim kusza búzamezején
kaszál a Halál-
- önmagának -
a szívemért...
szívem szertefoszló valójában
elmém szürke-groteszk világában
szerelmem virágában...
szinte érzem a fájdalmadat
- mint halál hideg hűvös kéz-
ami végigsimít kopasz-ősz tarkómon
úgy érint meg
az egyedüllét
a Magány jegyese -
a fájdalmad
bár csak pöröly lehetnék
az Élő Isten kezében (az vagyok?...)
- szétzúznám (?) az emlékeimet -
bárcsak groteszk kosz
lehetnék az "ÉLET" tenyerében (az vagyok?...)
ami lemosható (az vagyok?...)
és feledhető (az vagyok?...)
Csöpögve csörren
a csend,
csintalan csendes csomókban cammog
az idő.
Illatodat dúdolja a vidék (esős Tavasz),
véres az emlék(hasít és fáj, éles)
mikor még szerelmes csókkal illettél... ;
magányom fájdalmas összeesküvése Veled...
Otthon várnak;
mégis
a kocsma füst ízű magánya
a varázslatosabb...