Szemán János
A Rozsdák és a Szőkeségek Völgyében
Ma, mikor utaztam haza,
megtaláltam önmagamat
a Rozsdák és a Szőkeségek Völgyében.
Csikós völgy a neve.
S ennek szép völgyében
ment át a busz.
Nincs, ki óvjon.
Nem menekülhetek már
bábvárba vagy holmi
ócska nulla illúziókba,
nem mondhatom már
elbújva magamban,
hogy a valóság
némely rám sújtó eleme...
Omladozó bányák
Tág torkánál
Jó imák maradnak
Az uramnál.
Hitetlen-hitetlen.
Valami nyugszik
a síkvidékek alatt,
már repedés borítja
az új falakat,
és az állatok rémültek,
az elektromos vezetékek
pedig már pattanásban feszülnek.
Mintha szükségszerű lenne,
úgy van az estében benne
a sóvárgás, a kényszer.
Rá gondoltam ezerszer,
eddig összesen 5 perc volt
az, melyre visszagondoltam,
hogy nem gondoltam rá,
de akkor, színtisztán.
Pici mag van két kezem összetett markában.
Temetem és nem elvetem.
A gránitember melegszik,
már izzik,
átalakul:
izzóanyag-ember lett belőle,
olyan, mint amikor kijött a kemencéből.
A zárt ajtók mögött
izzik az anyag,
az eltelt idő,
és a felhasznált erő
lásd: nem volt hanyag.
A megadott sorok
(Még a boldogság is rettenetes!)
S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
Talán szebbek és melegebbek
lesznek a hideg, havas hegyek?
Ahogy a hidak szakadtak,
úgy azok szavakat hagytak.
A sivatagnak embere,
kinek sajog a szíve
és szenved lelke,
rabiga miatt
fáradt teste.
Pergő percek
És hervadó kertek,
Tiszta volt az ég,
Nagyon de nagyon rég.
Rőzsék kupaca
Égve-égve,
Tűzkörben a fa
Félve-félve,
És lásd,
A Rőzsék közül
Egy szól...