Szentendrei Katalin
Folyton te nézel, bármerre bolyongok.
Tekinteted tetten ér, rád gondolok.
Midőn a reggeli napsütés eltűnik egy hideg őszi napon,
feltámad a szél és fagyossá válik a levegő,
kihunynak a színek, fakóvá válik a tér,
és csak bóklászol a szürke tájon,
de sehová sem tartozol.
Vakító villanás... képed retinámba ég.
Sötétség borít mindent, mi megmaradt még.
Minek a láb, ha nem futhatok hozzád?
Minek a kéz, ha nem ölelhetlek át?
Minek a száj, ha nem csókolhatom szád?
Minek a létem, ha Neked nem adhatom át?
Úgy érzem, semmim nem maradt,
A világ szerteszét szaladt.
Bámulom a nagy üres semmit,
Árnyakat, de még mennyit.
Mindenki alszik már, de én nem tudok.
Egy kis világító téglatestet bámulok.