Szentes Zsófia
Karanténba zárták
elfáradt lényemet
oly régóta már,
mint az örökkévalóság.
Augusztus szikrázik, a fénye mulandó,
egy pillanatra vakító lávaként megéget.
A fénysugár lassan minden színt átölel,
és kacéran egy zord, bezárt világot megteremt.
Végtelen ideje számol minden napot,
a december eltemet újból még egy évet.
Hófehér palástja befedi a zsivajt, de
megőrizni akar még egy csöppnyi égi kéket.
Mint hozzád szegődő, néma fájdalom,
ha belehalni muszáj, de én mégis vállalom.
Mit jelent nekem e nyár, csak múló hangulat,
madarat, kutyát, teret, mik hallatják hangjukat.
Lehetnék egy álom, mi valóságra ébred,
negyvenkét ölelés egy bús, kopott reggelen.
Május csak egy pillanat, és sok-sok várakozás,
visszatérő ködkép, életet romboló.
Egy illúzió csupán, mit költők istenítnek`,
mi is valójában? - egy idegroncsoló!
A kemény jégpáncél darabokra hullik,
s a szikkadt napsugárban lassanként oldódik
- nem siet, nem rohan - az idő is meg-megáll,
tétova léptekkel a végzettel szembeszáll.
Kendőbe kötve tengernyi óhajom,
vég nélküli utakon siet el tehozzád.
Vajon maradt egy csepp hit az emlékek ködében?
- most csak a végtelen csendet szeretném, ha hoznád.
Zsenge hóvirág
küldi a mosolyát,
s talán már ma megtörik a páncél,
s holnapra más lesz az úti cél,
mi kergetni fogja a szelíd álmokat.
Hajnali gondolat (lányom névnapjára)
Mint a harmat, mely eltűnik hirtelen,
gondolatom is sokszor kiapad.
Újra és újra ugyanazt megélem,
minden életemben ugyanazt mesélem.
Hajnal van még,
nehezen ébreszt a sápadt fénysugár.
Kint derengő hangulat és ólmos kábulat,
ablakom előtt egy büszke fenyő, sudár.
A tavasz virágai most visszahívtak,
ünnepre készen nyitott a szívünk.
Csodás nap ez, egy ősi hang szólít,
hisz egyenlők vagyunk, és egy a hitünk.
Arra az időre, ha visszaemlékezek,
illatok, hangok, gesztusok és nevek,
néma sötétség, várakozás, remény,
intő kézmozdulat, haldokló gyertyafény.