
Szepes Zoltán
Ha éjfélt üt az óra,
a telihold fénye a mutató körül ragyog,
s elfeledni vágyná kedvem,
hogy éjjel nem farkas vagyok.
Régen, mikor gyermek volt még a nappal,
vígan játszott, fején színes kalappal,
kis madárka szárnyalt, a tulipán virágzott,
s az éjszaka oly fakónak látszott.
Nem is olyan rég.
Édesanyám erre emlékszel még?
Hattyúk a szélben
az ég vizeiben
szállnak az árral
ringatagon
Vért ont a zivatar,
ha eljön a had.
Könnyek közt lángoló
égszínkék harag.
Lassan hull az égi réten legelő
Kósza bárányfelhők ezüstös préme,
Nem egy hullik, hanem ezer,
Hogy barna bőrű földanyánkat
Puha dunyha védje.
Szürkebarát félédes vagy édes vagy, te nékem,
bortól részegülve érdekesen nyugodtan, félig felkészülten.
Pennám... bús sötét pennám így apró kezemben,
mint a testem lélek nélkül egész életemben.
Tavasszal még nyirkosak a hajnalok
de minden nappal több kis tücsök andalog,
s a nyers szavakkal megírt dalok
egyre kérik
legyenek hosszabbak a hajnalok.
Karácsony reggele virradt,
ablakomra apró pihét hord a szél,
a fákról minden kismadár elillant,
nagy subában újra itt a tél.
Régen mikor gyermek volt az idő
ajkán vidám szó csitult,
jácint mosolygós meleg kacajjal
minden lassan elindult.
Egymagam voltam bús testbe zárva,
s zilált szavaim értetlen bolyongtak ködben elveszve.
Színtiszta ezüst hó, arany napkorong
semmiben lelte szemem szürke fényét.
Sálat fon a pók.
Ezüst hálója lágy szellőben leng
hűs kandalló alatt,
hol kéken izzik a láng,
s az elhidegült hintaszék régi álmot ringat.
S ha nem nézem, a dús por
kifakult képeim alatt sem látszik már.
Elsuhanó izzadt fák,
megtört fény, piszkos ablakok,
rozsdás kilincs, egy irányba nyíló nyikorgó ajtó,
tengernyi homoksír, talpalatnyi fűdarabok.