Szepesi Zsuzsanna
Mert karjaimban tarthatlak,
s érezhetem szívverésed;
együtt érlelt álmainkkal
bejárjuk a mindenséget -
szeretlek!
Hanyatt fekve ábrándozom,
széles égbolt-sátram lett,
a hófehér pamacsokból
most alkot a képzelet:
habcsókokkal teli tálat
nyújt egy öreg nénike;
pörgő-forgó balerina
hajlong, lesi, nézik-e...
Azt mondtad, a sors keze volt,
ahogyan mi találkoztunk,
és örökre egy lesz utunk.
Tarka hímű, árnyas liget,
most a napfény dúsan fizet -
népesednek útjaid.
Sok ember, ha nyugdíjas lett,
küzdeni kezd bajával,
lezárult egy aktív korszak,
most mit kezdjen magával?
Érzem ujjaid begyén,
nem vagy teljesen itt,
simogatásod kemény,
bármi nyugtalanít.
Mint a sírbolt hideg csöndje,
nehezül rád most a napod,
hálóját a magány szőtte,
ürességét vele kapod.
Tükörben az arcod,
nézel egy idegent.
Vívod rég a harcot
odakinn, s odabent.
Mit felelsz a gyermekednek,
midőn egyszer azt kérdezi:
hány embernek sorsát dúlták
hatalmadnak lépései.
Gazdag vagy, mert sok a pénzed,
mindent vehetsz kedved szerint,
tele zsebed súlyán érzed,
milyen dúsban lehet részed.
látomás
Gépzenére vonaglanak
fakó-szürke falak között,
s nem észlelik még a ködöt
Kedves szavak, egy szál virág,
nekünk hódol ma a világ.
Csokik, csókok, kis ajándék -
örömszerzés csak a szándék.
Zápor dobol ablakodon,
esőcseppek tűujja;
meredsz némán, könnytől vakon,
rád zuhant a múlt súlya.
Kéklenek a messzi hegyek,
csúcsaik felhőbe fúrják,
ködfátyolnak tűnve rajtok
merednek a fehér sziklák...