Szerencsés Tünde
Vén idő,
Ráncaimba befészkelted magad,
Viszi-viszi a szél az éveket,
Mint a gyenge virágszirmokat.
Apadnak az éjben álmaim,
Már nem gyötör a kétség,
Megedződtek gondolataim.
A lelkem velük szelídült,
Este levetkőzöm a rosszat,
Nem terhelem vele magamat.
Oly békés minden,
Méhraj zizzen,
Az égen bolyhos felhő,
A Nap kicsit fáradt,
De még tündöklő.
Isten kegyelméből születtünk,
Ajándékul kaptuk tőle életünk.
Olykor időnk télbe fordul,
Benne oly nehéz a lét,
Van, hogy felragyog a fény,
Lesz szép tavaszunk.
Oly puha, selymes volt a csend,
Körbefont bennünket a lágy szellő,
Csak ültünk elmerengve,
Szívünk húrja is halkan játszott,
Az ég feketéje felénk terült.
Felhők kúsznak az égen,
Fodraikon fény csillan,
Alattuk színes a határ,
Szépség a szemnek.
Apám,
Ha most látnád
Dédunokáid rózsás arcát!
Elképzellek:
Napbarnított bőrödet,
Szemed kedves mosolyát,
Homlokod apró ráncát,
Pár szál hajad ezüstjét...
A csendben vagyok,
Lomha gondolatom,
Szívem suttog neki.
Jutalmul élénkül,
Vágyaimnak átadom,
Átkarol az érzés,
Hallom sóhajom.
Körülöttem virágok nyílnak,
Fa lombja hajlik fölém,
Mégis ősz költözött belém.
Ringatnak a gondolatok,
Szemem a fehér márványon pihen,
Száraz falevélként pereg könnyem.
Nyújtsd felém bársony kezed, Anyukám!
Ma letörlöm arcod összes árnyait,
Köréd fűzöm a mező virágait,
Hajadba fonom illatos rezedám.
Friss a hajnal, dínomdánom,
Veszem gyorsan a kabátom!
Szagos víz van a zsebemben,
A leányok örömére.
Az élet keresztje egyre nehezebb,
Gyenge vállam alig bírja már a súlyt,
Elfáradtam, érzem lejjebb és lejjebb,
Lelkemben a félelemtől lámpás gyúlt.
Mostanában sokszor elsírom magam,
Érzékeny lett madár-lelkem, öregszem,
Fiatalságom emlékén elcsuklik szavam,
A múlt képein nedves lesz szemem.
Lelkünk, mint a harmat,
Érzékeny, ha éri erős fény,
De abból a seb
Nyomtalanul nem tűnik el.