Szíj Melinda
A szemed az én legnagyobb keresztem.
Ki ellen valaha bármit is vétkeztem,
nem fáj, ha míg él,
meg nem bocsát.
Az én Uram tartja a szavát.
A szófán merengek épp,
midőn a torony tetejéről
rőt fény vet rám izzó szemet.
Földbe szúrt fűzfavessző, én
Kihordtam hát magamra mért terhem.
Ingadozó hangulatgörbe csapkod
nyikorgó ajtót lelkeden.
Reteszt rátolni elhagy már erőm,
indulataid kövezett útjukra engedem.
Belehallgatok a csendbe.
Hiába térítő szándék,
neszt üt elmémbe a zizzenés,
ahogy érett kalászok közt
fáratag szél bakancsa imbolyog.
...S újra megzörrentek a harasztok.
Nem tudom, mitől is szorongok,
hisz termeimen nem kampó,
már kilincs a zár.
Pofonod üszkös tarló szégyen-felégette arcomon,
mezítláb kaptatok hőség olvasztotta dárdahegyein.
Hiába tartunk ernyőt egymás csapzott kalászainak,
lábunk alatt mindegyre gombák, elhalnak erényeink.