Szilágyi Ferenc Hubart
Oktondi október,
ne fess színes eget,
skarlát és cinóber
színű bősz felleget!
Októberi hűvös esten
fénylenek a csillagok.
Ott fenn ismerőst kerestem,
és több is szólt: Itt vagyok!
"-ista vízió"
Hömpölygő, vén, álmos estek,
nincs szivárvány, égi híd,
tiri-tarka verset festek,
remélem, az fölvidít.
A szabim úgy szabom testre,
hogy fölmegyek Budapestre.
Valóság lesz ott az álom,
minden vágyam megtalálom.
Manapság ez köznapi lom,
félmegoldás gondjaimra:
nekem is van már mobilom
- dehogy okos, csak egy szimpla!
A Költészet Napjára
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
A szó gagyog, suviksz az elme,
s átjár a modern kor szaga.
Egy büszke szabolcsi vakond
elhagyta a hantot s a hont.
Nem talált terített asztalt,
mert útját állta az aszfalt.
A nagy berek fél fele nád,
nádsípon szól a szerenád.
Három füstös rigó fújja,
peng a cinke sarkantyúja.
Fürge tollamról elkopnak a szavak,
ásót, kapát fog kérgesedő kezem.
Itt vagy, szent Tavasz, én megálmodtalak,
rég várt varázslat, most dolgomat teszem!
Titáni keringőt fúj a szél,
(mennydörgés volt hozzá a nyitány)
a kincsért még így is útra kél
tizennyolc matróz s a kapitány.
Süt a nap, de még csak hiteget,
mosolya negédes, fals vigyor,
meguntam e cudar hideget,
mikor jössz, Kikelet, mondd, mikor?
A buszbaleset áldozataiért
Kormos az ég rongya, a hó törtfehér,
bujdokol a hold fenn - kóberes szekér -
mint a vész lidérce, jár a föld felett,
megáll a szó, arcra ül a döbbenet.
Az égő fent hunyorgott, majd villant -
alkonyatkor vették el a villanyt.
Bámulok, a szememet meresztem,
mint pléhkrisztus az ócska kereszten.
A vadonban megteszi egy fokos,
no meg egy kés, ha gazdája okos.
Megél, aki győzi ésszel, szusszal,
vasizommal, meg bölcs spiritusszal.
Magába zárva titkon olykor éjjelente
egy ősi jelbeszédre hallgató szelence,
velem repülne itt az égi tiszta térbe,
a régi otthonomba újra visszatérve.