Szőke Hedvig
Ily tikkasztó délutánon aki teheti,
vízparton keres menedéket. Más
hűs limonádét szürcsölgetve
az otthon védelmében próbál túlélni.
Amikor megszülettem,
aprócska kis emberke voltam,
ámbár édesanyám e tényt
bizonyára nem így gondolta.
Házról házra oson még az éj,
de már csurran, cseppen
itt-ott némi fény. Hajnalodik.
A fény útjában álltam meg éppen.
S ahogy hosszúra nyúlt árnyékom
kirajzolódott a szemben lévő falon,
mint valami torz, fekete-fehér fotó.
Egyedül üldögéltem a néptelen mólón,
éreztem, ahogy az aranyló napsugár
játékosan simogatja arcom.
Oh, te kedves, bolondos balatoni nyár!
Mennyi szépséges emléket adtál már.
A háborítatlan, sima víztükör
ölében tartotta az alábukó napot,
mielőtt még visszavonhatatlanul
magába szippantotta a setét.
Minden csendes. Néptelen a móló.
Alszik a Balaton, alusznak a népek is.
Hűvöskés kicsit a reggel. Korán van.
Kósza szél sem lengedez sehol még.
Az élet, akár izgalmas kalandregény.
Lassan, lapról lapra haladva
bontakozik ki a történet.
S ha már belekezdtél, kíváncsi vagy,
hogyan folytatódik a legenda.
Mikor felnézel az égre,
látod a sok millió vízcseppet,
amint felhőruhát öltve,
önfeledt mosolyt küld terád.
Még sötét van. Rezignáltan néztem,
hogyan bontakozik ki a sötétségből
lassan, komótosan a reggel.
Indul egy bármi megtörténhet nap.
S tán a Nap is előbújik valahonnan.
Ültem a vízparton egy öreg,
kivénhedt padon. Magam vagyok.
Szinte a lelkemig hatol a némaság.
Rejtélyes, beszédes nyugalom.
Akárha súlytalan lebegnék.
Szegény gazdagok.
Magam sem tudom, kik is ők.
Gazdag szegények?
Kik is ők? Magam sem tudom.
Néztem, ahogy a látóhatár peremén,
a napkorong fáradtan búcsút int.
Soha nem pihen. Valahol a világban
valakiknek még most is ragyog.